Nos, kezdjük a tényekkel. Mike Oldfieldot akinek be kell mutatni, valószínűleg nem véletlenül nem került még közelebbi kapcsolatba a brit művésszel, így ezt a lemezt nekik nem is ajánlom. Akik viszont ismerik több féle képpen is megközelíthetik ezt az új anyagot. A 2008-as teljesen klasszikus, szimfónikus Music of the Spheres című album után, egy egészen hosszú (Oldfield eddigi munkássága során a leghosszabb) szünet után jelent meg idén márciusban a Man on the Rocks. Le kell szögezni, hogy én magam sem arra számítottam, amit hallottam a korongon. Az a gyűlöletáradat és fröcskölődés, amit "rajongók" billentyűzetéből tapasztaltam magyar és külföldi fórumokon egyaránt az albummal kapcsolatban viszont érthetetlen számomra. Annál is inkább, mert ez a lemez a többi Oldfield albummal nem is igazán összemérhető, egész egyszerűen azért, mert az eddig megjelentetett 25 stúdióalbum közül mindösszesen (a MOTR-on kívül) egyeten egy, egészen pontosan a '89-es Earth Moving az, ami nem instrumentális, túlnyomó részt csak hangszerekkel operál, hanem végig minden egyes számban szöveg és ének is van. Tehát nem elsősorban a zenei virtuóz megoldásokon és sokszínűségen van ezúttal a hansúly, ami nem feltétlen azt jelenti, hogy Oldfield többé nem kreatív, és öreg korára nem maradt több ötlete, ezért pengeti csak a gitárját. Amit mindenképpen ki is kell emelni, Luke Spiller remekül bánik a hangjával, nem túl kacifántos és bonyolult a technikája, de a maga egyszerű módján zseniálisan hozza le a lemezt - kellemes hallgatni a hangját. A szövegek személyesek, néhol elvontak, amihez szintén jó választás Spiller, az érzelmek nagyon 'átjönnek' a hangszálain. 

Ami a számokat illeti, nehéz kiemelni egyet is, egy egységes munka. Rosszindulatúbb vagy más felfogású hallgatók azt mondják, hogy unalmas és ötlettelen. A  hangzás klasszikus Oldfield-hangzás, bárki bármit mond, ezer közül is fel lehet ismerni az ő gitárjátékát. Ebből pedig nincs hiány, az összes szám masszívan akusztikus gitár alapú, megspékelve a szintén klasszikus Oldfield gitárszólókkal. Ami negatívum, és azt sajnos el kell ismerni, hogy nem sikerült egy olyan igazi húzó számot összeállítani, amivel a fanyalgók szemét ki lehet szúrni. A nyitó, egyben felvezető kislemez Sailing nagyon kellemes szám, autózáshoz, egy madárcsicsergős vidám tavaszi naphoz a kerti hintaágyban remek aláfestő zene, abszolút tele pozitív regzéssel. Azt azonban le kell szögezni, hogy (ha már énekes, dalszöveg is tartozik a dalhoz, és nem csak a zene beszél önmagáért, ahogy általában Oldfieldnál ezt megszokhattuk) ez a szám közel sem annyira magával ragadó, mint a Moonlight Shadow 1983-ból, a To France vagy a Tricks of the Light 84-ből, vagy a Man in the Rain 98-ból. A lemez zeneileg pedig nem annyira sokszinű és kimunkált, mint (a teljesség igénye nélkül említve csak néhány személyes kedvencem) a Tubular Bells III, a The Millenium Bell vagy a 20 évvel korábbi Platinum. 

Összességében elmondható, hogy egy picivel többet, vagy talán inkább mást vártam, de idővel valószinűleg rengeteg új szépséget fedezhetek fel a lemezen. És mindentől függetlenűl , attól, hogy az elmúlt 15-20 év albumai alapján nem erre számítottam, a Man on the Rocks egy nagyon korrekt, végig színvonalas album, érdemes meghallgatni. 

Számlista:

1, Sailing
2. Moonshine
3. Man On The Rocks
4. Castaway
5. Minutes
6. Dreaming In The Wind
7. Nuclear
8. Chariots
9. Following The Angels
10. Irene
11. I Gave Myself Away

Highlghts: Sailing, Castaway, Nuclear, Chariots

Osztályzat: