Red: Release the Panic
Kevéssé ismert, azonban nagyon színvonalas és minőségi rockzenét játszó Nashvilleből származó csapat 2013-ban hozta ki negyedik stúdiólemezét Release the Panic címmel. Először 2006-ban hallattak magukról az End of Silence albummal, ami egy nagyon egyedi hangot ütött meg a műfajban. Remek zúzós rockdalok, és egészen finom, lágy, falkaparós szomorú számok egyvelege alkotta. Nagyon különleges módon simítják egybe a zongora, a vonós hangszerek visszafogottságát, és a gitárok durvaságát. Három évre rá jött a Innocence & Instinct lemez, amiről ugyan ezek a dolgok elmondhatók annyi különbséggel, hogy jelentősen durvult a hangvétel, a finom szomorkodós számok egy kivételtől eltekintve szinte teljesen eltűntek. Nagyon ráéreztek viszont a fülbemászó, és ottmaradó refrének kialakítására, ami miatt napokig egy szám az ember fejében képes körözni. Ez a harmadik lemezen csúcsosodott ki igazán, az Until We Have Faces album egytől egyik ilyen számokból áll. Rendkívül sokszínű, változatos hangszerelés, hamisítatlan rock hangzás, és olyan refrének amit bármelyik világhírű zenekar nem szégyellne a lemezén. Megkockáztatom, ha jobb menedzsment karolja fel őket, és ezt a lemezt pár évvel ezelőtt, európát is meghódíthatta volna a lemez, hiszen ha a Faceless, Buried Beneath vagy Let It Burn egy ismertebb zenekar, legyen az Linkin Park, Bon Jovi, vagy Nickelback lemezén jön ki, nagy eséllyel világhírű rockhimnusz vált volna belőlük. Na de ennyit a múltról, hiszen az idei anyag mégis csak a Release the Panic.
Az igazság az, hogy az előző albummal nagyon magasra tették a lécet. Megütni alighanem nem is sikerült, de a közelében jártak, és egy újabb nagyon jó lemez született. A hangzás jóval letisztultabb, mint korábban bármikor, és jókora elektronikát is kaptak a számok, ami egyébként egyáltalán nem ártanak nekik. Nagyon nagy zúzás már egyáltalán nincs a nyitó számot leszámítva, de remek fejben ragadó sodró refrének, és nagyrészt igazán lendületes számok alkotják az anyagot. Erre a lemezre is jellemző, ami egyébként a korábbi kiadványaikra is, hogy nincs igazán kiugró darab, sem felfelé sem lefelé, egy egységes, nagyon könnyen végighallgatható lemez, nem un bele az ember a közepénél. A sodrás mellett természetesen azért ide is jutott egy két ballada, nevezetesen a Hold me now, és a záró As you go, amik ismét bebizonyították, hogy a keményebb rocknak időnként igenis jól állnak az érzelmek. Bár a lassú, szomorkás számok szempontjából is a 2011-es albumukat lezáró Hymn for the missig az etalon számomra, alighanem nagyon nehéz lesz túlszárnyalni. A lényeg tehát, hogy aki szereti a rockzenét, bátran hallgasson bele. A keresztény-rock meghatározástól sem kell megijedni, egyáltalán nem arról szól a dolog. Kiadták tehát a pánikot magukból, és várhatjuk a folytatást, alighanem később sem fognak csalódást okozni.
A számlista:
1. Release the Panic
2. Perfect Life
3. Die For You
4. Damage
5. Same Disease
6. Hold Me Now
7. If We Only
8. So Far Away
9. Glass House
10. The Moment We Came Alive
11. Love Will Leave A Mark
12. As You Go
Highlights: Die For You, So Far Away, Glass House, As You Go
Osztályzat: 
Skillet: Rise
A Skilletet alighanem kevesebb embernek kell bemutatni. Idén például a Nickelback előzenekaraként járták be a világot, köztük Magyarországot is. Múltjuk is sokkal messzebbre nyúlik vissza, a Rise már a nyolcadik nagylemezük volt. Időrendben Skillet (1996), Hey You, I Love You Soul (1997), Invincible (2000), Alien Youth (2001), Collide (2003), Comatose (2006), Awake (2009). Nagyon régóta azonban nincsenek benne az ipar körforgásában, igazán átütő sikert csak a legutóbbi Awake lemezük hozott, bár a 2006-os Comatose már nagyon jó kritikákat kapott, és valóban, azon a lemezen már hallatszik egy igazán nagy robbantás előszele. Velük is hasonló a helyzet, mint az előbb említett Reddel, és sok más zenekarral, hogy az Awake annyira jól sikerült, hogy ez után majdnem garantált, hogy kisebb csalódást kelt majd a következő korong, hiszen a közel tökéletes fölé igen nehéz menni. Az Awake pedig majdnem az volt, hatalmas emlékezetes slágerek járják át az egészet, mint a Hero, a Monster, az Awake and Alive, vagy az It's Not Me It's You. Egyedi stílusok itt tetőzött, John Cooper fantasztikusan adta át az érzelmeket, egyébként nyers, nem túl emocionális hangján, és Jen Ledger a dobos lány énekes közreműkodése is egyedien, és zseniálisan hatott.
A most elkészült Rise nem tudta végig ezt a magas színvonalat hozni, leginkább azért, mert elég sok rajta a felejthető szám. Ledgert és a hangját továbbra is előtérben tartották, ami jó húzás, számomra ettől lett igazán egyedi, és bármi mástól könnyen megkülönböztethető a Skillet zenéje. És nem mellesleg az album legjobb darabja, persze szigorúan magánvélemény, a Not Gonna Die, ahol a Hero-hoz, vagy az Awake and Alivehoz hasonlóan Cooper és Ledger felváltva viszi a témát. A szintén jobb dalok közé tartozó Salvation-ben főszerepet is kap, a számok nagy részében főleg háttér vokál jut a dobosnak, de igazán üde színfoltok, amikor kicsit jobban előretör. A Salvationt egy remek gitárszóló is szinesíti, ami szintén kiemeli a számot, mert gitárszólók tekintetőben nem bővelkedik a lemez. A Fire and Fury remek példája annak, hogy a két énekhang milyen gyönyörűen tud harmonizálni egymással. Vannak nagyon jó, újszerű megoldások is, amik összességében mégis azt mondatják velem, hogy a Rise egy jó lemez. A címadó, és nyitó dalban behozott kórus-szerű lezárás egészen magasztos, emelkedett hangulatot ad a számnak. Ugyan ezt a megoldást alkalmazták még két számmal később a Good To Be Alive-ban is, ahol szintén működik. A dalok témája és hangulata sokkal pozitívabb, bár ezt komolyabb elemzés nélkül is ki lehet találni, elég ha ránézünk a címekre (Rise, Good To Be Alive, Not Gonna Die). A Circus for a Psycho című szám kiemelendő mindenképpen, ilyen sebességű, őrült Skillet dalt nem igen találni, pedig nagyon jól áll nekik. Az alapvetően zongora és gitár alapú American Noise igazán érdekes darab lett, az embernek végig az az érzése, hogy nem tudja eldönteni maga a szám, hogy ballada legyen, és maradjon, vagy gyorsuljon fel. A Hard To Find zongoratémája is nagyon bíztatóan kezdődik, azonban összességében kicsit lapos lett a szám, ez igaz az album teljes második felére is sajnos. Bár nem rossz dal egyik sem, valami apróság hiányzik belőlük, hogy igazán megmaradjanak. A What I Believe azért igen kiemelkedően sikerült, a hegedű téma, és a két énekes váltakoztatása jól bevált recept, és ezúttal is nagyon jól sikerült. Zárásként tehát abszolút biztosra mentek Cooperék. A lemez nagy átka tehát a megelőző Awake anyaga, amihez önkéntelenül is hasonlít az ember. Ezzel együtt is bőven az átlag fölé emelkedő korong, és az is nagyon pozitív, hogy jól hallgatóan a Skillet próbálkozik mindig újítani egy kicsit, és nem kezdenek jól bevált önismétlő számok gyártásába. Igaz a lemezre az is, hogy rengeteg rétege van, minél többször hallgatja meg az ember, annál több finomság, érdekesség tűnik fel, ami szintén pozitívum. Ezáltal természetesen minél többször került a lejátszóba a korong, annál jobban meg is szerettem. Mindenképpen ajánlom ezt a lemezt is, hiszen az egyetlen ami ellene szól, hogy az előző lemez talán jobban sikerült, bár ezt is csak én mondom, egyáltalán nem biztos.
Számlista:
1. Rise
2. Sick of It
3. Good To Be Alive
4. Not Gonna Die
5. Circus for a Psycho
6. American Noise
7. Madness In Me
8. Salvation
9. Fire and Fury
10. My Religion
11. Hard to Find
12. What I Believe
Hightlights: Rise, Not Gonna Die, Circus for a Psycho, What I Believe
