Bő két hónapja már, hogy a Linkin Park hatodik stúdióalbuma megérkezett. A híre már messze megelőzte a lemezt, annyit tudni lehetett róla, hogy újra egy keményebb hangvételt fognak megütni a kaliforniai srácok, a Guilty All The Same című felvezető anyag után (amiről már korábban megemlékeztem) ez pedig nyilvánvalóvá is vált. Mintahogy az is, hogy aki naív volt és arra számított, hogy megkapja a Hybrid Theory vagy a Meteora folytatását, hiszen az, hogy ismét keményebb irányvonalat vettek a dolgok, nem egyenlő azzal, hogy hirtelen visszaugrunk az időben 10-15 évet, és olyan kreatív emberek, mint Chester vagy Mike önismétlésbe kezd. Nem, annak már vége, imádjuk, de túl kell rajta lépni, és aki semmi mást nem tud elfogadni a Linkin Parktól, tisztelettel kérem, hogy szánja másra a drága idejét, hacsak nem teszi boldoggá, hogy pocskondiázó kommenteket ír lassan nyolcadik éve. Bevezetésnek ennyi elég is, tán sok is.
Szóval, a The Hunting Party mellőz minden elektronikát, lágyságot, hullámzást, amit az elmúlt években megszokhattunk. Egy kő keményen gitáralapú, üvöltözős, pörgős album lett. Alig hittem a fülemnek, hiszen az elmúlt kiadványok, különösen például a Recharged után mindent várt az ember, csak ezt nem. Amikor először a lejátszóba tettem a korongot keménységre számítottam, azonban még a várakozásaimat is felülmúlta az a felütés, amit hallottam. A nyító Keys To The Kingdom egy végtelenségig eltorzított fuldokló gitárral, és a torkaszakattából üvöltő Chester szintén agyontorzított hangjával kezdődik. Megérkezik egy feszes dob, és egy erős gitártéma hozzá, az a fajta, amire rázni kell a fejünket. A hullámzás hiányával azért nem mondtam teljesen igazat, Mike része ezúttal is megtöri a lendületett, előbb énekléssel, majd egy kis reppel töri meg Bennington őrjöngését. A szám vége felé egy gitárszóló is előkerül, ami LP-éknél egyáltalán nem volt bevett gyakorlat, így ez itt újításnak is tekinthető. Végezetül pedig egy ugrálós "ooh-oohooo"-s rész gondoskodik arról, hogy aki álmosan kezdett zenehallgatásba, annak is beinduljon a vérkeringése. A második dal All For Nothing címre hallgat, és egy közreműködő is kisegíti a fiúkat, méghozzá Page Hamilton. Gitáralapú, végtelenül egyszerű alapra feszes repp verzék, és jól "csápolható" refrén, kiabálás akad bőven, és ismét egy remek gitárszóló szinesíti a számot. A szám lekeverése után még jó fél percig egy teljesen elütő, lágy dudorgás hallható, ami enged egy kis lélekzetet venni a következő szám darálása előtt. A Guilty All The Same-mel már foglalkoztam, külön most nem boncolgatnám, az album egészét tekintve megállapítható, hogy nem volt rossz választás első kislemeznek kiválasztani, akinek ez a szám nem tetszik, nem is érdemes a többivel próbálkozni. A négyes trekk a The Summoning egy átvezető, az A Thousands Suns-on is lehetne éppen, és "megidézi" és felkészít bennünket az egyik legnagyobb LP őrjöngésre, ami valaha albumra került. Az ötös War gitártémája akár egy punk lemezen is lehetne, annyira egyszerű, mégis hatásos, Chester legsátánibb scream-jei törnek elő, a refrénben lehet pár hangra ráfogni egyedül, hogy énekhang, aztán egy szélsebes őrült kitárszóló ismét, amit élőben sokszor megenged magának egy gitáros, ha "elgurul a gyógyszere" a nagy hangulatban, itt azonban az albumon is jól mutat. A követhező szám az első igazán olyan, amire azt mondanám, hogy kis jóindulattal rádióbarátnak nevezhető. A Wastelands dobjai felcsendülésekor legelőször a When They Come For Me című darab ugrott be, mégis elsősorban refrénje miatt befogathatóbb szélesebb rétegek számára is, dallamos, jól énekelhető. A fülünk itt már kellőképp hozzászokott az agresszív gitárhangokhoz, amik a dobokkal karöltve remekül aláhúzzák a représzeket, az utolsó refrénre pedig megint egy gitárszóló vezet rá minket, itt ezen a ponton pedig, komolyabb aláfestés nélkül énekelhetjük egytütt Chesterrel a jól ismert dallamot. Nálam az album egyik erős pontja, akár csak a következő Until It's Gone. Egy remek videó is készült hozzá, és ez a szám az, ami az egyik legmaradandóbb lehet talán. Szintén erős gitártéma, mégsem annyira agresszív, mint az album túlnyomó részében, és talán pont ez is emeli ki kissé. Nagyon méltóságteljes, lassú verz részek, és felkaparós kiteljesdések, mire újra érkezik a fő téma. Szövegileg a leginkább megfogható téma, ami ha úgy vesszük, elcsépelt, számtalanszor felhasznált klisé, ettől a csapattól mégis hiteles számomra. És mindenképpen elgondolkodtató minden érző lény számára, ha éppen olyan passzban találja. Nem értékeljük igazán a számunkra fontos dolgokat, főleg személyeket, egészen addig, amíg el nem veszítjük őket. Talán az album csúcspontja. Nálam. Túl sok levegőhöz persze nem jutunk, elérzékenyülni nincs idő, hiszen érkezik a Rebellion, ami egy nagyon erős szám, szintén. Egy újabb, talán a legismertebb közreműködő, Daron Malakian nyaggatja a gitárját a dalban. A rock-vonalban mozgók talán hangzás alapján is megmondták volna ezt, bejelentés nélkül, hiszen a System Of A Down számaiból jól ismert gitár felcsendülése nem sokmindennel összekeverhető. Gitárszóló és üvöltés itt is van, ünnepélyes, harcias refrén téma, és nagyon-nagyon pörgős verz részek, amikért ezúttal Mike Shinoda a felelős. Valódi csatába szólító nóta, szintén (az előző kettővel karöltve) azok közé a darabok közé tartozik, ami már elsőre is képes megfogni az embert. Ellenben a kilences sorszámú Mark The Graves-szel. Talán ez a dal volt, amit a legtöbbször kellett meghallgatnom, hogy megszeressem. Utólag már minden a helyén van, szokatlan felépítése miatt hosszabb ideig kellett barátkozni vele. Hosszabb instrumentális részek vezetik fel, illetve szakítják meg Mike gondolkodós énekes részeit, illetve természetesen egy az átlaghoz mérve hosszabb számból nem maradhattak ki a virtuóz szólógitár megoldások sem, amit remélhetőleg mindenki elégedetten nyugtáz, főleg, akik hiányolták a korábbi albumokról a hasonló megmozdulásokat. A következő Drawbar című instrumentál, zongora, és Tom Morello torz, nyírkos, víz alól érkező gitárja lassan. Az egész ahogy van, nagyon hangulatos, lefékezi az egész lemezt, és felkészít bennünket, hogy lassan vége a játéknak. Persze még nem teljesen, hiszen a zongora elkezd egy dallamot játszani, ami pár másodperc múlva új értelmet nyer. Hiszen a következő szám, a Final Masquerade témája. Nálam ez a dal az album másik kulcspontja, amihez szintén készült klip, kissé elvont, de nagyon hatásos. Nagyon nem lehet ragozni, egy igazi klasszikus Linkin Park hangzás, Chester zseniális, ezúttal nem agresszív, hanem érzelmes hangján, szépen összeolvadó verzék és refrének követik egymást. Az albumot lezáró A Line In The Sand a valaha készült leghosszabb LP szám, a maga bő hat és fél percével. Mike lebegős, melankólikus éneke után azt gondolnánk, hogy szépen, lágyan lekeverik a lemezt, természetesen tévedünk. Visszatér az agresszív gitár, és visszaköszönnek motívumok a Guilty All The Same-ből, mintegy (ha nem is a nyitószám) keretbe foglalva a korongot. A melankólia és a nyers gitár váltakozik, váltakozó énekessel, természetesen Chester vállaja ezúttal is a dühöngő szerepét. Egy durva gitárszóló is megérkezik a végére, szinte menetrendszerűen, végül amikor már Chester és a gitáros is a végletegik becsavarodik, elhallgatnak a hangszerek, és még egyszer utoljára, hangszerek nélkül Mike távolból felsejlő hangján meghallgathatjuk a szám témáját.
Röviden összességében azt mondanám, hogy egy remek albumot kaptunk. Ismét. Ismét, mert számomra a Linkin Park minden lemeze zseniális, egészen elképesztő, hogy megannyi stílusban, egészen más hangvételű, és mégis maranadó, örökérvényű korongokat képesek alkotni. Ezzel persze nem kell egyetérteni, csak még egyszer utoljára. Akinek nem tetszik, ne hallgassa. Azt hiszem, van jó pár olyan előadó aki jobban rászolgálna a savazásra, mégsem kapnak ennyit. Egy fél csillag levonás csak azért jár, mert a Living Things ötöt kapott tőlem, és az talán, pont egy fél csillaggal jobban megfogott.
Számlista:
1. Keys To The Kingdom
2. All For Nothing
3. Guilty All The Same
4. The Summoning
5. War
6. Wastelands
7. Until It's Gone
8. Rebellion
9. Mark The Graves
10. Drawbar
11. Final Masquerade
12. A Line In The Sand
Highlights:
Wastelands, Until It's Gone, Rebellion, Final Masquerade
Osztályzat:
