Nem terveztem mostanában írni, az általam preferált zenei vonal nem nagyon mozgolódik. Egy véletlen azonban közbeszólt. Az interneten való kattintgatás közben belefutottam LaFee egyik számába. Nem is igazán láttam, hogy mi az, de úgy kezdődött, mint egy jó Linkin Park szám a régi időkból, vagy egy rádióbarát Limp Bizkit darab. Aztán egy női hang kezdett el énekelni, ráadásul trágárkodni is, ezért kíváncsivá tett, megnéztem miről van szó. Pár évvel ezelőtt, újkorában egy zenetévén már belefutottam a Wer bin ich című szomorkás balladájába, ami igazából nagyon megtetszett, le is töltöttem, és talán még a párszáz megabájtos mp3-lejátszómra is rákerült pár hónapra. Ennél nagyobb nyomozásba nem azonban kezdtem, most ennyi év elteltével azonban beleakadtam  a már említett véletlen során a Shut Up című számba. Ez meggyőzött arról, (a régebbi emlékekkel is összekapcsolva), hogyha kettőből két szám megfog annyira, hogy többször egymás után meghallgatom, az bőven megér annyit,  hogy legalább egy Best Of anyagot meghallgassak. Ez meg is történt, és egy napra rá úgy döntöttem, hogy az énekesnő eddig megjelent 4 lemezét is meghallgatom. Elképzelhető, hogy feltűnt, hogy egy német és egy angol címmel rendelkező dalt is számba vettem eddig. Ennek egyszerű oka van, a német énekesnő, polgári nevén Christina Klein nem meglepő módon anyanyelvén alkot, a nagy sikerre való tekintettel viszont, hogy a nemzetközi piacot is jobb eséllyel érje el a zenéje, az első két lemez legjobban sikerült dalaiból készült angol változat is.

Leginkább a dalok hangulatát tudom értékelni, lévén, hogy német nyelvvel - alapvető dolgok kifejezésén és megértésén kívül - nem igazán tudok mit kezdeni. El-el kapok szavakat, akár mondatokat is, de csak nagyvonalakban tudom értelmezni a hallottakat. Az angol lemezzel persze más a helyzet, abból azt szűrtem le, hogy nem az irodalmi mélységek, költői képek, metaforák és utalások LaFee legnagyobb erősségei, viszonylag egyszerűen, célratörően fogalmazza meg érzéseit. Persze esélyes, hogy a fordítás torzít, de túl sokat valószínűleg nem.

Nos, időrendben azért valahogy végigrohannék a diszkográfián. Szóval az első lemez, a művésznevére keresztelt Lafee 2006-ban jelent meg. Christine ekkora mindössze 16 éves volt. A dalok témája nyilvánvalóan egy bölcs (és "bölcs") felnőtt ember számára gyermetegnek és érdektelennek tűnhetnek. Kiemelendő a nyitó Princesschen (Hercegnőcske), ami egy jellemző, sokak által látott és ismert "tini p*csa" karakterrel ellenkezik, aki semmi másra nem jó, csak 'arra'. 16 éves fejjel mindenképpen értelmes gondolat, főleg annak tükrében, hogy Christina sem egy szemüveges-pattanásos-duci kislány volt, valószínűleg nem (csak) a féltékenység szólt belőle. A következő szám, a Virus, amiben minden "szépet és jót", azaz betegséget kíván annak a lánynak, aki elvette tőle a barátját. (angol változatában különösen tetszik a fordítás, miszerint "remélem rühes leszel, és farok nő ki a fejeden". A Wo Bist Du (Mama) című ballada az elvesztett édesanyjához íródott, a Das Erste Mal szintén egy nyugodtabb lassabb darab pedig arról szól, hogy az 'első alkalom' mennyire különleges számára, és nem az a fajta, aki bárkinek odaadja magát.  Was Ist Das azt firtatja, hogy mi az, ami hatalmába kerítette és amitől különbözik másoktól. Utóbbiban elég erőteljes elektronikai segítséget is kapnak az átvezető részek, komoly Evanescence és Linkin Park hatás érződik rajta, de nagyon jól működik, az album egyik legjobbja. Az albumot bezáró Sterben Für Dich pedig egy nagyon szép, egyetlen gitárral kísért dal, kitűnő befejezés.

Egy évre rá 2007-ben mindjárt érkezik a második felvonás is, a Jetzt erst recht című (azaz Jobban, mint valaha) korong, ami legalább akkora, ha nem nagyobb sikert ért el, mint az első album. A Heul doch (angol változatában ez volna a Shut Up, ami ismét ráirányította a figyelmem az énekesnőre) című számot nagyon profi sodró refrén, remek átvezetők, és pattogós verzék jellemzik, az egyik legjobb száma LaFee-nek a mai napig, nem véletlen, hogy a slágerlistákon is ez a szám érte el a legjobb helyezéseket. Az album többi számára is jellemző, hogy pici elektronikus torzítás, masszív rock alap, és egy karakteres mégis törékeny női hang nagyon jó kombinációt alkot. A Du bist schön (Szép vagy), vagy a Der Regen Fällt (Esik az eső) ezeknek a megtestesítője, utóbbi egy inkább szomorkás, elkeseredett, csendes és dühös, hullámzó dal, mégsem folyékony és nyálas. A már említett Wer bin ich (Ki vagyok?) című nagyon szép ballada is ezen a lemezen található. Nagyon egyszerű zongorával aláfestett dal, ami azon mereng, hogy egy fiú, miért szereti őt annyira, amikor ő nem tudja viszonozni az érzéseit. Ez a dal is mindenképpen "besztof". Az albumról az ezt követő Küss mich (Csókolj meg) még mindenképpen kiemelésre méltó, népi hangszerek és rock alap kevergetésével felvezetett pörgős dal, 'pislákoló' zongorára énekelt átvezetőkkel; egy hullámzó, kiemelkedő alkotás. Befejezésül a Heiss, ami akkor nyer értelmet, ha angolul Hot-ra fordítjuk, magyarul nem igen használjuk a 'forrót' ilyen értelemben. A lényege, hogy Christine szerint, az a lány, akit választott az ex barátja, egyáltalán nem "jócsaj", és semmilyen szempontból nem jó választás.

Most következik az angol lemez "Shut Up" címmel (2008). Az eddig felsorolt számok nagy része helyet kap a korongon, angol szöveggel értelemszerűen, így ezeken még egyszer nem mennék végig. Viszont ide mindenképpen leírnám, hogy akik kibékíthetetlen ellentétben állnak a német nyelvvel (feltételezem akadnak ilyenek, engem is nehéz kimozdítani ebből), azok ezzel a lemezzel mindenképpen megpróbálkozhatnak, mert a zenei megoldások, és Christine hangja bármilyen nyelven működnek, az angol pedig általában a legelfogadottabb nyelv az iparban.

A következő évben, 2009-ben sem maradtunk LaFee album nélkül, a harmadik német nyelvű nagylemez menetrendszerűen érkezett. A Ring Frei, még mindig képes volt tartani azt a színvonalat, amit az első két albummal megalapozott LaFee és a csapata. Az album címét, és vezető kislemezét is magyarul csak körül írni lehet, gyűrű nélküli, azaz szabad, szingli, - nincs eljegyezve. A hangzás a valaha volt legtisztább, a refrének a valaha volt legfülbemászóbbak, a hangszerelés a valaha volt legsokrétűbb. A gitárszólók, a vonós hangszerek, az elektronikus ide-oda beszúrt effektek a leghangsúlyosabbak. Nagy hatalmas slágert nem tartalmaz a korong, viszont szinte kivétel nélkül bármelyik számot kiemelhettem volna. Az Eiskalter Engel (Jéghideg angyal) egy k*rváról szól, aki bárkinek odaadja magát, csak hogy előbbre jusson, a következő Ein Letzes Mal (Még egyszer, utoljára) az édesapjához íródott, aki valószínűleg nem hitt benne, és nem támogatta. A Scheiß Liebe (Kib*szott szerelem) alighanem nem szorul magyarázatra, az Ich bin Ich (Én vagyon én/ez vagyok én) című Christina végtelen sok arcát mutatja be, hogy mennyi jó, és rossz tulajdonsága van, és csak akkor kedvelheti/szeretheti valaki, ha mind az összeset elfogadja. Ez nem nagy úttörő bölcsesség, de mindenki megfogalmazza ezt legalább egyszer életében. Az Angst (Félelem) egy szükséges ballada, nem túl kiemelkedő de szükség van rá a lemezen, a következő Hand In Hand (Kéz a kézben) viszont számomra meghatározó, közepes tempójú, bizonytalan verzék és viszonylag lassú refrén alkotta darab. Az album hátsó fertájáról a Nur Das Eine (Egyetlen), és a Normalweise (Általában) gyaníthatóan egy időben íródott, hasonló csapáson közlekedik ,a refrén pedig talán túlságosan is hasonlít. Előbbi zongorás felvezetése, utóbbi nyersebb hangzása viszont épp elég, hogy a két számnak különböző karaktert adjon. A Lieber Gott (Kedves Isten), mintha egy istenhez íródott levél volna, a Was Hat Sie pedig (Mi van neki?) ... ami nekem nincs, egy szintén magyarázatra nem szoruló dal. Igazán nem állt szándékomban, de majdnem végigmentem a teljes tracklisten, komolyabb hozzáadott érték nélkül. Ez mindenképp azt jelenti, hogy egy nagyon kiegyensúlyozott, végig érdekfeszítő lemezről van szó.

A negyedik, máig utolsó, 2011-ben napvilágot látott Frei (Szabad) albumon viszont könnyebben át tudok lépni. Egyértelműen nagyon jól megírt. fülbemászó, slágeres dalokról van szó. Ami miatt ezek mégis távolabb esnek az én ízlésvilágomtól az, hogy túlságosan poposak; "ladygagásak" lettek. A Herzlich Wilkommen (Szivélyes üdvözlettel) remek felütés lenne; egy pop albumhoz, azonban nem hozza azt, amit LaFee korábbi albumai hoztak. Ettől függetlenül kimondottan jó dal, csak a Ring Frei után egy kicsivel azért több karcra számítottam. A 7 Sünden (Hét főbűn) című számon kívül mást nem tudok külön kiemelni a lemezről, ezt is csak erős refrénje miatt. Egytől egyik erős, jól megírt, szórakoztató popdalok, amik tulajdonképpen nekem is tetszenek. Az előzmények ismeretében kisebb csalódás, de csak azért mert mást szoktam meg, az előző három album keményebb volt, a rockhoz állt közelebb. Ettől függetlenül nem rossz, nem összecsapott lemez. 

Végeredményben azoknak ajánlom, hogy próbálkozzanak meg egy-egy számmal, akik kedvelik a nem túl zúzós-hörgős-röfögős light, finomabb, érzékibb rock-zenét, és az sem hátrány a ha nem ítélik el helyből a német nyelvet. Bár azoknak még mindig ott a Shut Upn angolul. Ha már páran belehallgattok bőven megérte megírni, hisz nem is terveztem cikket írni. És csak azért tettem, mert nem sűrűn fordul elő velem, hogy egy előadó annyira megfog, hogy két-három héten keresztül szinte szünet nélkül hallgassam ...

Red: Release the Panic

Kevéssé ismert, azonban nagyon színvonalas és minőségi rockzenét játszó Nashvilleből származó csapat 2013-ban hozta ki negyedik stúdiólemezét Release the Panic címmel. Először 2006-ban hallattak magukról az End of Silence albummal, ami egy nagyon egyedi hangot ütött meg a műfajban. Remek zúzós rockdalok, és egészen finom, lágy, falkaparós szomorú számok egyvelege alkotta. Nagyon különleges módon simítják egybe a zongora, a vonós hangszerek visszafogottságát, és a gitárok durvaságát. Három évre rá jött a Innocence & Instinct lemez, amiről ugyan ezek a dolgok elmondhatók annyi különbséggel, hogy jelentősen durvult a hangvétel, a finom szomorkodós számok egy kivételtől eltekintve szinte teljesen eltűntek. Nagyon ráéreztek viszont a fülbemászó, és ottmaradó refrének kialakítására, ami miatt napokig egy szám az ember fejében képes körözni. Ez a harmadik lemezen csúcsosodott ki igazán, az Until We Have Faces album egytől egyik ilyen számokból áll. Rendkívül sokszínű, változatos hangszerelés, hamisítatlan rock hangzás, és olyan refrének amit bármelyik világhírű zenekar nem szégyellne a lemezén. Megkockáztatom, ha jobb menedzsment karolja fel őket, és ezt a lemezt pár évvel ezelőtt, európát is meghódíthatta volna a lemez, hiszen ha a Faceless, Buried Beneath vagy Let It Burn egy ismertebb zenekar, legyen az Linkin Park, Bon Jovi, vagy Nickelback lemezén jön ki, nagy eséllyel világhírű rockhimnusz vált volna belőlük. Na de ennyit a múltról, hiszen az idei anyag mégis csak a Release the Panic.

Az igazság az, hogy az előző albummal nagyon magasra tették a lécet. Megütni alighanem nem is sikerült, de a közelében jártak, és egy újabb nagyon jó lemez született. A hangzás jóval letisztultabb, mint korábban bármikor, és jókora elektronikát is kaptak a számok, ami egyébként egyáltalán nem ártanak nekik. Nagyon nagy zúzás már egyáltalán nincs a nyitó számot leszámítva, de remek fejben ragadó sodró refrének, és nagyrészt igazán lendületes számok alkotják az anyagot. Erre a lemezre is jellemző, ami egyébként a korábbi kiadványaikra is, hogy nincs igazán kiugró darab, sem felfelé sem lefelé, egy egységes, nagyon könnyen végighallgatható lemez, nem un bele az ember a közepénél. A sodrás mellett természetesen azért ide is jutott egy két ballada, nevezetesen a Hold me now, és a záró As you go, amik ismét bebizonyították, hogy a keményebb rocknak időnként igenis jól állnak az érzelmek. Bár a lassú, szomorkás számok szempontjából is a 2011-es albumukat lezáró Hymn for the missig az etalon számomra, alighanem nagyon nehéz lesz túlszárnyalni. A lényeg tehát, hogy aki szereti a rockzenét, bátran hallgasson bele. A keresztény-rock meghatározástól sem kell megijedni, egyáltalán nem arról szól a dolog. Kiadták tehát a pánikot magukból, és várhatjuk a folytatást, alighanem később sem fognak csalódást okozni.

A számlista:

1. Release the Panic
2. Perfect Life
3. Die For You
4. Damage
5. Same Disease
6. Hold Me Now
7. If We Only
8. So Far Away
9. Glass House
10. The Moment We Came Alive
11. Love Will Leave A Mark
12. As You Go


Highlights: Die For You, So Far Away, Glass House, As You Go

Osztályzat:

Skillet: Rise

A Skilletet alighanem kevesebb embernek kell bemutatni. Idén például a Nickelback előzenekaraként járták be a világot, köztük Magyarországot is. Múltjuk is sokkal messzebbre nyúlik vissza, a Rise már a nyolcadik nagylemezük volt. Időrendben Skillet (1996), Hey You, I Love You Soul (1997), Invincible (2000), Alien Youth (2001), Collide (2003), Comatose (2006), Awake (2009). Nagyon régóta azonban nincsenek benne az ipar körforgásában, igazán átütő sikert csak a legutóbbi Awake lemezük hozott, bár a 2006-os Comatose már nagyon jó kritikákat kapott, és valóban, azon a lemezen már hallatszik egy igazán nagy robbantás előszele. Velük is hasonló a helyzet, mint az előbb említett Reddel, és sok más zenekarral, hogy az Awake annyira jól sikerült, hogy ez után majdnem garantált, hogy kisebb csalódást kelt majd a következő korong, hiszen a közel tökéletes fölé igen nehéz menni. Az Awake pedig majdnem az volt, hatalmas emlékezetes slágerek járják át az egészet, mint a Hero, a Monster, az Awake and Alive, vagy az It's Not Me It's You. Egyedi stílusok itt tetőzött, John Cooper fantasztikusan adta át az érzelmeket, egyébként nyers, nem túl emocionális hangján, és Jen Ledger a dobos lány énekes közreműkodése is egyedien, és zseniálisan hatott.

A most elkészült Rise nem tudta végig ezt a magas színvonalat hozni, leginkább azért, mert elég sok rajta a felejthető szám. Ledgert és a hangját továbbra is előtérben tartották, ami jó húzás,  számomra ettől  lett igazán egyedi, és bármi mástól könnyen megkülönböztethető a Skillet zenéje. És nem mellesleg az album legjobb darabja, persze szigorúan magánvélemény, a Not Gonna Die, ahol a Hero-hoz, vagy az Awake and Alivehoz hasonlóan Cooper és Ledger felváltva viszi a témát. A szintén jobb dalok közé tartozó Salvation-ben főszerepet is kap, a számok nagy részében főleg háttér vokál jut a dobosnak, de igazán üde színfoltok, amikor kicsit jobban előretör. A Salvationt egy remek gitárszóló is szinesíti, ami szintén kiemeli a számot, mert gitárszólók tekintetőben nem bővelkedik a lemez. A Fire and Fury remek példája annak, hogy a két énekhang milyen gyönyörűen tud harmonizálni egymással. Vannak nagyon jó, újszerű megoldások is, amik összességében mégis azt mondatják velem, hogy a Rise egy jó lemez. A címadó, és nyitó dalban behozott kórus-szerű lezárás egészen magasztos, emelkedett hangulatot ad a számnak. Ugyan ezt a megoldást alkalmazták még két számmal később a Good To Be Alive-ban is, ahol szintén működik.  A dalok témája és hangulata sokkal pozitívabb, bár ezt komolyabb elemzés nélkül is ki lehet találni, elég ha ránézünk a címekre (Rise, Good To Be Alive, Not Gonna Die). A Circus for a Psycho című szám kiemelendő mindenképpen, ilyen sebességű, őrült Skillet dalt nem igen találni, pedig nagyon jól áll nekik. Az alapvetően zongora és gitár alapú American Noise  igazán érdekes darab lett, az embernek végig az az érzése, hogy nem tudja eldönteni maga a szám, hogy ballada legyen, és maradjon, vagy gyorsuljon fel. A Hard To Find zongoratémája is nagyon bíztatóan kezdődik, azonban összességében kicsit lapos lett a szám, ez igaz az album teljes második felére is sajnos.  Bár nem rossz dal egyik sem, valami apróság hiányzik belőlük, hogy igazán megmaradjanak. A What I Believe azért igen kiemelkedően sikerült, a hegedű téma, és a két énekes váltakoztatása jól bevált recept, és ezúttal is nagyon jól sikerült. Zárásként tehát abszolút biztosra mentek Cooperék.  A lemez nagy átka tehát a megelőző Awake anyaga, amihez önkéntelenül is hasonlít az ember. Ezzel együtt is bőven az átlag fölé emelkedő korong, és az is nagyon pozitív, hogy jól hallgatóan a Skillet próbálkozik mindig újítani egy kicsit, és nem kezdenek jól bevált önismétlő számok gyártásába. Igaz a lemezre az is, hogy rengeteg rétege van, minél többször hallgatja meg az ember, annál több finomság, érdekesség tűnik fel, ami szintén pozitívum. Ezáltal természetesen minél többször került a lejátszóba a korong, annál jobban meg is szerettem. Mindenképpen ajánlom ezt a lemezt is, hiszen az egyetlen ami ellene szól, hogy az előző lemez talán jobban sikerült, bár ezt is csak én mondom, egyáltalán nem biztos.

Számlista:

1. Rise
2. Sick of It
3. Good To Be Alive
4. Not Gonna Die
5. Circus for a Psycho
6. American Noise
7. Madness In Me
8. Salvation
9. Fire and Fury
10. My Religion
11. Hard to Find
12. What I Believe

Hightlights: Rise, Not Gonna Die, Circus for a Psycho, What I Believe

Osztályzat:

Avril Lavigne... Emlékeztek még rá? Nem nagyon ... Complicated, My Happy Ending, Girlfriend, When You're Gone.... Így esetleg? Ja igen, persze. A kanadai lány, aki már több, mint 10 éve, akkor 18 évesen robbantott a Complicated-del és a Let Go című albumával, nem rég jelentette meg az ötödik, saját nevét viselő lemezét. És hogy repül az idő, lassan harminc éves lesz. A kezdeti sikert még két nagyon sikeres, több 10 milliós eladást produkáló nagylemez követte, az Under My Skin (2004), és a The Best Damn Thing (2007). A kislemezek vezették a slágerlistákat, nem igen volt a zenetévékben olyan óra, amikor nem került elő egy-egy dal. Négy év szünet következett, és a Goodbye Lullaby című lemez, ami már jóval mérsékeltebb sikereket hozott. Egyrészt nem igen sikerült Avrilnak megújulni, másrészt ami nagyobb baj, nem sikerült az albumra összehozni egy igazi nagy slágert sem. Nem volt rossz dal a What the Hell, de pár évvel előtte a Girlfriend már sikeres volt, és hasonló dal már nem tudott olyan hatást kiváltani, főleg, hogy a Girlfriend eleve húzósabb, és egyedibb és, még voltak benne rockra hajazó momentumok. A Goodbye Lullaby-t már a legnagyobb jóindulattal sem lehet rock lemeznek levezni (nem ám hogy punknak), ahogy időnként emlegetni szokták barokkos túlzással Avrilt .

Ez a megállapítás sajnos igaz, a napokban megjelent Avril Lavigne-nak keresztelt korongra is. Kézenfekvő, hogy Chad Kroeger, aki együtt él Avrillal, és nem mellesleg a Nickelback frontembere szinte minden szám megírásában közreműködött, illetve az írási munkálatokban az a David Hodges is részt vett, aki korábban az Evanescence tagja volt. Ebből kiindulva lehetett volna kicsit keményebb hangvételű is az anyag, de úgy látszik Avril nem engedte ki a kezéből a irányítást. Nagyon jól tette persze, ettől övé a lemez. Túl nagy sláger megint nem született, viszont kellemes dalok a vezető anyagok, mind a Here's to Never Growing Up és a Rock N' Roll is, attól viszont nagyon messze vannak, hogy a korábbi slágerek sikerét akár meg is közelítsék. A nyitány utáni felejthető dalok közül azért megemlítem a Bitchin' Summert, ami egy nagyon könnyed, hangulatos dal, ami visszahozza Avril fiatalos lazaságát.  Van egy elmaradhatatlan duett is, Chad-dal (Let me go) ami nagyon szép dal lett. A két énekes hangja nagyon szépen harmonizál egymással, jól megírt dal, egy nagyon pici hiányérzetem azonban ezzel kapcsolatban is van. Ha egy Avril-Kroeger kombinációból sem sikerül egy igazi világslágert összehozni, az nagyon kár. Bár lehet, nem ez volt a cél. Szóval szép dal, de egy kicsit túl könnyen felejthető, kevéssé fülbemászó ahhoz, hogy igazán hatásos legyen. Van azonban egy Marylin Manson közreműködésünk is, ami számomra nagyon meglepő volt, de a Bad Girl egy nagyon jól eltalált szám lett, és talán még a legjobban emlékeztet a rockzenére. Kicsit hajaz a Muse-ra, de tényleg jól sikerült. A You Ain't Seen Nothin' Yet szintén hasonlít a rockra, egy végig lendületes, sodró szám, különösebb extrák nélkül, valami apróság még hiányzik belőle, hogy igazán jó szám legyen.  Továbbá még szeretnék megemlékezni a Hello Heartache című számról, ami számomra igazán maradandó. Az egyetlen dal a korongon(sőt a Goodbye Lullaby albumot is beleértve, talán a Remember When vagy az Everybody Hurts című számot leszámítva) ami napokra képes volt belemászni a fülembe, és a fejemben zakatolni. Kissé akusztikus hangszerelés, az énekesnő remekül váltogatja a tempót, és egy kivételesen jól eltalált (egyszerű, de nagyszerű) refrént hozott össze. Egyből a következő két szám (a Falling Fast, és a Hush Hush) szintén az erősebb számok közé tartozik, furcsa mód tehát az album vége felé kezd igazán élvezetes lenni, a szokásokkal ellentétben. Egy közepes lemez általában attól közepes, hogy a végére elfárad és monoton lesz. Na szóval, a lényeg, hogy a lemezt lezáró két ballada nagyon szépre sikerült, valósággal lebeg a hallgató, ha olyan hangulatban éri. Csendes, egyszerű, és nagyon finom darabok. Az album delux változata pedig tartalmaz egy Nickelback feldolgozást. A How You Remind Me egy gyönyörű új köntöst kapott, tényleg egyedi, és nem az eredeti számot énekelte fel mégegyszer Avril. Ez egy remek ötlet volt, és ha bár az eredeti kiadáson rajta sincs, és nem is Avril írta, muszáj beemelnem a legjobb számok közé . 

Az előző albumnál egy picivel erősebbnek érzem, ahhoz képest viszont, hogy a slágergyáros és rockzenében mozgó Chad Kroeger erős közreműködésével készült a lemez, egy kicsit puhány lett, és egysíkú. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, azt hiszem mindenki találhat rajta nagyon szép momentumokat .

Számlista:

1. Rock N' Roll
2. Here's To Never Growing Up
3. 17
4. Bitchin' Summer
5. Let Me Go
6. Give You What You Like
7. Bad Girl
8. Hello Kitty
9. You Ain't Seen Nothing Yet
10. Sippin' on Sunshine
11. Hello Heartache
12. Falling Fast
13. Hush Hush

Deluxe edition:

14. Bad Reputation
15. How You Remind Me
16. Rock N' Roll (acoustic)

Osztályzat:

Highlights: Bad Girl, Hello Heartache, Falling Fast, Hush Hush

2008-ban alakult a csapat Seattle-ben, egy EP-t már korábban kiadtak Revenge címmel, mégis öt évbe telt mire úgy érezték, hogy egy teljes albummal jelentkeznek. A Girl on Fire egyenlőre kevéssé ismert, ez alapján az anyag alapján, amit idén szeptemberben kihoztak, jó eséllyel indulnak a hírnév útján. Nemrég kezdtek bele első hivatalos koncertsorozatukba, úgyhogy még bármi lehet belőlük. A Not Broken című album nyitószáma és egyben vezető kislemeze is a The Takedown-hoz már klip is készült. Hangzásviláguk nagyon precíz, tiszta rock zene, számomra érződik rajta némi Linkin Park, Papa Roach, vagy Three Days Grace hatás is, de ez abszolút pozitívum nálam. Az album elkészítésében olyan emberek működtek közre, mint például Jay Baumgardner, aki a már említett Papa Roacchal, az Evanescence-vel dolgozott korábban együtt, vagy Howie Weinberg, aki annak idején a Nirvana és az Aerosmith lemezein munkálkodott.

A nyitószám, a már említett The Takedown egy tökéletes felütés, sodró refrénnel (amiről egyébként a Thousand Foot Krutch War of Change című dala jutott eszembe), és ha azt állítják róla, hogy Chester Bennington side-projektjének a Dead By Sunrisenak új dala, lehet, hogy elhittem volna. A második dal, talán az egyik legjobb a lemezen. A Reminds Me Of You nyugodtabb, visszafogottabb téma, a refrén pedig annyira fülbemászó, és mégsem nyálas, hogy bármelyik világhírű rockcsapat, a Nickelbacktől Bon Joviig bátran rádobhatná egy aktuális lemezére. Austin Held énekes remekül bánik a hangjával, a lágy érzelmes részek épp úgy jól állnak neki, mint az üvöltözés. A háttérben érzékkel elhalóan felzúgatott gitárok finomságáról szintén meg nem mondanánk, hogy ezek a srácok most kezdék a szakmát. A Losing Me Identity megint kicsit keményebben indul, a verzék erejéig lágyul a dolgok, a refrén megint keményebb, kiabálósabb. Koncerteken jókat lehet majd rá ugrálni. Minden számon nem is mennék végig külön, mindről elmondhatóak ezek a stílusjegyek, hogy tökéletesen megírt rockdalok. A címadó Not Broken az album végefelé található, de szerencsére az egész albumon sikerül fenntartani az érdeklődést, nem laposodik el, így még odatudunk figyelni a finoman bekúszó zongorára és a remek gitárszólóra is. Megemlékeznék még külön az albumon található nagyon hatásos balladákról is. A Believe egy lassú, de szintén igazi slágergyanús rockballada, remekül beépített szintetizátorral és akusztikus gitárokkal. Az album záróegysége a Run pedig a legcsendesebb, legvisszafogottabb darab az összes közül. Szinte teljesen akusztikus hangszerelés, és nagyon szépen lekerekíti a lemezt. Még egyszer ráerősít arra a meglátásra, hogy Held hangja nagyon jól működik ilyen körülmények között is. Az egész album úgy ahogy van vérprofi munka.

A Girl on Fire számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezettje, és mindenkinek ajánlom, aki szereti az efféle rock zenét. Ezt úgy értem, hogy a valaki kedveli a fentebb említett bandákat akár, bátran adjon nekik egy esélyt, szerintem nem fogja megbánni.

A számlista:

1. The Takedown
2. Reminds Me Of You
3. Losing My Identity
4. One Step Away
5. Monster
6. Automatic Hurt
7. Believe
8. Ready To Fight
9. Break These Chains
10. Cut
11. Not Broken
12. Run

Highlights: The Takedown, Reminds Me Of You, Believe, Not Broken

Az Amerikai Egyesült Államok fehér reppere új albummal érkezik. 1996-ban, amikor a debütáló Infinite lemez megjelent, még nem fog X-Factor, sem American Idol, sem hasonló tehetségkutató, hogy "felkutassák" az ifjú Marshall példátlan tehetségét. Persze nem ezért, de az első lemez nem hagyott sehol különösebb nyomot, az legnagyobb rajongók is valószínűleg utólag szerezték be, a három évre rá érkező The Slim Shady LP és vezető anyaga a "My Name Is" már annál inkább. Több, mint 10 millió eladást produkált, és Em' már nem csak azért volt különleges a repszakmában, mert fehér, hanem azért is, mert remek zenéi vannak. A sikeren felbuzdulva egy éven belül jött a harmadik nagylemez a The Marshall Mathers LP, ahol az énekes saját polgári nevét is kiemelve valódi önmagát mutatja be, némileg szakítva az őrült alteregójával Slim Shadyvel, aki az előző lemez főszereplője volt (ha bár a kettő egy azon személy, mégsem hasonlítanak egymásra...). Nem mellesleg 27 millió darab fogyott belőle, egyetlen Eminem album sincs ennyi polcon, mint ez. A következő album, a The Eminem Show készítője már nem Shady volt, nem is Marshall, hanem a csillagé, a világsztáré, a márkanévé: Eminemé. Tele olyan slágerekkel, amik a repvilág meghatározó darabjai lettek, mint például a Cleanin' Out My Closet, a Without Me, a Hailie's Song vagy a Sing For The Moment. Ha az eladásokban nem is sikerült megismételni, csak megközelíteni az előző album sikerét, szakmailag talán ekkora volt Eminem a pályája csúcsán. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik a 8 mérföld című film egyik főszerepe is, ami kötelező azoknak, akik kicsit többet akarnak megtudni arról a világról, ahol Eminem és a hozzá hasonló emberek élnek. A 2004-es Encore (azaz ráadás), előre láthatóan az utolsó kiadvány lett volna. Remek lemez lett, a Mockingbird, vagy a Like a Toy Soldiers maradandó alkotások, ezekben az időkben mégis kicsit fásult volt már, magánéleti, kábítószer problémák hatalmasodtak el rajta, és nem volt sok esély a folytatásra.  Az album végén, miközben még további ráadást követel a közönség, az énekes mészárlásba kezd, majd magával is végez. 2006-ban a D12-es formációban társa, a civil életben jó barátja Proof halála végleg megpecsételni látszott Em' karrierjét. Szerencsére az orvosok, és az égiek vigyáztak rá, nem hagyták, hogy belehaljon az önpusztító életmódjába, így lehetőség nyílt a visszatérésre, miután összeszedte magát, és új irányt adott az életének. 2009-ben a visszatérő album a Relapse volt, ami ugyan visszaesést jelent (és a drogokra is utalhatna vele), ez esetben viszont a zene, a művészet a drog, ahová visszaesik a repper. Színvonalas, letisztult, felfrissült Eminem hallatszik a sávokon, a We Made You, a Crack a Bottle, vagy a Beautiful ismét visszahozta a rádiókba, tévékbe és összességében egy nagyon kiegyensúlyozott, túl kiugró, és túl gyenge pontot sem tartalmazó lemezt hozott össze. Az 5 millió eladott példány nem az album gyengeségét jellemzi, hanem a megváltozó piacot, azt azalatt az 5 év alatt, amióta Eminem nem adott ki lemezt, hatalmas méreteket öltöttek a letöltések, torrentezés és hasonlók, így sokkal kevesebben vásárolnak már. Az egy évre rá érkező Recovery mégis megduplázta az 5 milliót, ami nagyban köszönhető annak, hogy ennek a lemeznek voltak "kiugró" pontjai, nagy slágerei.

Eminem legutóbbi albuma a Recovery is úgy indult, hogy a 2009-es Relapse folyatása lesz, és Relapse 2 címen kerül a boltokba, végül mégis önálló címet kapott. Utólag nem is volt ez rossz döntés, hiszen a Recovery Eminem eddig egyik legsikeresebb albuma lett, számolatlan díjat hódított el, az első két kislemez a Not Afraid, és a Love The Way You Lie rongyosra lett játszva a rádiókban és világslágerek lettek. Bár már ennek is több mint három éve. Em' nagy visszatérése óta harmadik, összességében pedig a nyolcadik nagylemezét készül kiadni. A lemez a The Marshall Mathers LP 2 címet viseli, tehát ha korábban nem is, most már érkezik egy "folytatásos sztori" is. A cím, a borító, és az eddig bemutatott első kislemez a Berzerk, szóval minden jel arra mutat, hogy a repper valójában visszarepül az időben oda, ahonnan elindult, ami meghozta számára a világhírt. Valamelyest szakít a rádióbarát, popposabb stílussal (bár ezt most nem a rossz értelemben használom, a legutóbbi két lemez (is) igazi mestermű). A visszalátogatás a múltba szimbólum a borítón is markánsan megjelenik, hiszen gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a feliratot leszámítva a 2000-res első résszel. Meg persze azt, hogy a 13 évvel ezelőtt még gondozott, takaros kis ház, ahol Eminem élt, 2013-ra elhagyatott, elhanyagolt, romos lett, és maga a főszereplő sincs rajta, hisz' ő már máshol jár...

A hivatalos megjelenés november 5. Az eddig hallottak és olvasottak alapján arra lehet következtetni, hogy Marshall Bruce Mathers III ezúttal sem fog csalódást okozni a rajongóinak, és azoknak, akik vevők az ilyesfajta zenére. Ha nem is lesznek olyan slágeres refrének, mint a legutóbbi korongon, alig ha baj, ha visszajön egy kicsit a "Stan-The Real Slim Shady-The Way I Am-Kim" vonal.