A nagysikerű Reanimation (2002), és Collision Course (2004) után (bár utóbbi inkább EP-nek fogható fel), újabb remixalbummal érkezik a Linkin Park. A címe Recharged, amin a legutóbbi 2012-es Living Things számai lesznek átdolgozva, illetőleg egy vadonat új szám is helyet kap A Light That Never Comes címmel, amit Steve Aokival, az amerikai DJ-vel közösen készített el a csapat. Nagyon fontos hangsúlyozni, ami igazából nyilvánvaló, hogy ez egy remix album. Már előre látom a rengeteg fanyalgó, pocskondiázó kommentet, hogy mivé lett a Linkin Park... A lemezen különböző emberek, különböző módon gondolták újra a szerzeményeiket, különböző stílusban. 

Annyi biztos, az elektronikus megoldások kapják majd a legnagyobb hangsúlyt, még a szokásoshoz képest is, hiszen a LP (elsősorban Mr. Hahn) eddig sem félt használni a gépeket. A teljesség igénye nélkül néhány szemelvény: a Castle of Glass című számot Mike Shinoda alakította saját szája íze szerint, a Lost in the Echo dupstep köntöst kapott, az eredetileg visszafogott csendes Powerless pedig partyzenévé változik. A vezető kislemez, a már említett 'A Light That Never Comes' egyébként nyitó és záró számként is funkcionál, az első a már ismert verzió, a záró pedig a világhírű producer Rick Rubin variánsa. 

A Reanimation inkább hip-hopos karaktere után, ez a remixalbum egyértelműen a 21. századi zenék elektronikus világába visz majd minket. Szinte borítékolható, hogy nem fogja minden rajongó tetszését elnyerni, különösen azokét, akiknek már a legutóbbi néhány album sem tetszett amiatt, hogy nem hozzák a Hybrid Theory hangulatát, és stílusát. Ők inkább meg se hallgassák. Ez természetesen nem probléma, személyes véleményem szerint pont ettől nagyon különleges a Linkin Park, hogy egy sor zenei stílusban tudtak már nagyot alkotni. 

Íme a számlista: 

8 év után a Daft Punk ismét új albumot hozott ki, a Homework, a Discovery és a Human After All után itt a negyedik nagylemez, a Random Access Memories. Sosem hallgattam a Daft Punk zenéjét, persze a One More Time-ot, vagy a főként Kanye West Stonger-jének refrénjéből ismert Harder, Better, Faster-t is felismertem volna, de nem foglalkoztam különösebben velük. Ezt mind a mai napig nem is pótoltam, így nagyon mély gondolatokat és összefüggéseket nem szeretnék, nem is tudnék velük kapcsolatban megfogalmazni. Olvastam kritikákat miszerint ez az album mainstream, elpuhult, a nyomába sem ér a régi lemezeknek, olyat is, hogy unalmas, vontatott. Nos, nekem pedig az a véleményem, hogy a Random Access Memories a 2013-mas év egyik legnagyszerűbb alkotása, azt is figyelembe véve, hogy a év egyik fele még hátra van. Engem leginkább a Pink Floyd-hoz hasonló zenei utazásokra emlékeztet, természetesen teljesen más korban, más hangszerekkel. A hangszereket akár idézőjelbe is tehetném. Az album nagyjából minden ország ranglistáján elérte az első helyezést, vezető anyaga, a Get Lucky pedig a nyár legnagyobb slágere lett. A számot gyakorlatilag mindenki ismeri, akinél be van kötve az internet, vagy van otthon rádiója. Az én közelebbi ismeretségem is a csapathoz ehhez a számhoz köthető, vagy egy ismerősöm linkelte ki, vagy a rádióban hallhattam pár hete. A lényeg, hogy kíváncsivá tett, és ezért szereztem meg az egész albumot. Mindenkinek ezt tanácsolom, akinek tetszett a Get Lucky, valószínűleg nem fog csalódni. Nincs igazi csúcspontja, sem mélypontja a lemeznek, elejétől a végéig áramlik az egész, akár lehetne egy szám is. Nehéz kiemelni epizódokat, néhánnyal azonban kivételt kell tenni. A négyes Within című szám, egy gyönyörűszép zongora melódia, egy elveszett ember bőrébe bújtat minket (ha bele kell bújnunk), és saját magunkat keressük, hiába. Magával ragadó az egyszerűsége. Mindjárt a következő az Instant Crush, ami akár lehet a következő rádiós ütés is, tempósan zakatol végig, fülbemászó refrén, Julian Casablancas hangját pedig csak hagyományból torzítják el. Nem mellesleg egy remek gitárszóló is megspékeli a dalt. A Touch című szám monumentalitásánál ért el leginkább az az érzés, hogy egy Pink Floyd lemez forog, vagy legalábbis valami hasonló. A Get Lucky-t alighanem senkinek sem kell bemutatni, ha mégis, valószínűleg nem szeret modern zenét hallgatni. Pharrell Williams hangja teljesen nyersen, érintetlenül maradt benne a számban, ez egy kissé szokatlan a Daft Punktól magától is, és az albumról is ezért lóg egy kicsit ki. Úgy is mondhatnám, hogy ezzel emelkedik ki a többi közül. Könnyed, lendületes alapját pedig nehéz kiűzni az ember fejéből, miután meghallgatta a számot. Végül megemlíteném még a Fragments Of Time című darabot, ami egy kedves kis chillout darab, ami felgyorsul a végére, még egyszer felpörgeti a tempót a lemez vége táján. A lezáró Contact pedig szintén egy stílusos, nagyívű befejezése ennek a zeneműnek, durván a szám felétől egyre torzul a hangzás, mintha egy teafőző sípolna egyre hangosabban. Túl is feszül a húr, végül minden odalesz szétrobban, és elhallgatnak a hangszerek. Remélhetőleg lesz folytatás, nagyjából innen.

Számlista:

1. Give Life Back To Music
2. The Game Of Love
3. Giorgo by Moroder
4. Within
5. Instant Crush
6. Lose Yourself To Dance
7. Touch
8. Get Lucky
9. Beyond
10. Motherboard
11. Fragments of Time
12. Doin' It Right
13. Contact

Osztályzat:

Hightlights: Within, Instant Crush, Get Lucky, Fragments of Time

Hamarosan új albummal érkezik a nagysikerű floriadi nu metál banda, a Limp Bizkit. A korong címe Stampede of the Disco Elephant lesz, a megjelenés pedig 2014. januárra van kitűzve. A cím meglehetősen butának tűnhet, nem véletlen, az is. A csapattagok sétáltak az utcán, a kirakatban megláttak egy kiselefántot, elnevezték diszkóelefántnak, majd megegyeztek, hogy ki kéne adni egy albumot ezzel a címmel. Tavaly márciusban drogproblémái és összeférhetetlen viselkedése Durst, a frontember megvált DJ Lethal-tól, aki sokban hozzájárult ahhoz a stílushoz, amit a Limp Bizkit, mind a mai napig képvisel, illetve meghatározza őket a zene világában.  Kérdés, hogy, illetve mennyire sikerül pótolni őt.

Egyelőre úgy tűnik egész jól; az első kislemez címe Ready to Go, aminek különlegessége, hogy közreműködik benne a híres/hírhedt repper Lil Wayne is. A szám egyébként pozitív kritikákat kapott, személyes véleményem szerint is kimondottan élvezhető.

Karrierjük egy ígéretes Three Dollar Bill, Yall című lemezzel indult, amit egyelőre főként a tengerentúlon vittek, a második nagylemez viszont már a világhírnevet is meghozta. A Significant Other több, mint 7 millió példányban kelt el az USA-ban, a Nookie című szám ismerté őket az egész világon, 1999 magasságában. Népszerűségüket, és remek képességeiket jelzi, hogy alig több, mint egy év múlva vadonatúj albummal jelentkeztek, és ha lehet, megfejelték az előző lemez sikereit is sokszorozták. A Chocolate Starfish, and the Hot Dog Flavored Water több, mint 8 millió eladott példányt hozott, és valamennyi kimásolt kislemezt ronggyá játszották a rádiók, a Rollin, a My Generation, a My Way, vagy Boiler mindmáig a legismertebb anyagaik. Kis pihenő után 2003-ban érkezett a Result May Vary , ami a slágerlisták élmezőnyébe érkezett szintén, eladásokba viszont már nem tudta a nagy elődöket követni. Viszont ezen az albumon szerepel az a szám, ami a kislemez listákon a legjobb helyezéseket produkálta, amit tényleg mindenki ismer tőlük, ha esetleg nem ismerik, ismerjék meg, kötelező. A Behind Blue Eyes című balladáról van szó, aminek az érdemeiből még az sem von le, hogy eredetileg nem Durst-ék írtak, hanem a The Who játszotta még a hetvenes évek elején. Persze ezen kívül is tele van jó dallal az album. 2005-ben még jött egy The Unquestionable Truth (Part 1) című alig fél órás lemez, amivel össze lehet barátkozni, de egy igazi rádióbarát dalt sem tartalmazott, így igazából csak az igazi hűséges rajongók értékelték. Adja magát a kérdést, hogyha volt Part 1, akkor lesz-e vajon Part2? Elméletileg igen, egy EP formájában terveznek folytatást kiadni, de semmi konkrét nincs jelenleg. Ebben az évben még jött egy Best Of lemez, aztán mindenki ment az útjára. Borland, a gitáros bejelentette, hogy semmiféle jövőbeli tervében nem szerepel a Limp Bizkit, félő volt, hogy végleg vége a csapatnak. 2009-ig kellett aggódni, Durst és Borland bejelentette, hogy belekezdenek egy új  album felvételébe. 2011-re érkezett meg a Gold Cobra, ami eladásokban már tényleg nyomába sem ért az elődöknek, a listákon Európában azért még az élmezőnyben volt.  Ami a számoknál fontosabb, hogy egy friss, üde, egyáltalán nem kiégett csapat benyomását keltették, remek számokkal, minden fontos elemet megőrizve a dicső múltból. Ilyen előzményekkel alighanem nem kell aggódnunk afelől, hogy idén sem hagynak cserben minket.

Ilyen előzményekkel tehát januárban fejvesztett menekülésbe kezdenek a diszkóelefántok!

2009-ben feloszlott a britpop kultkus, korszakalkotó együttese az Oasis. Liam és Noel Gallagher sosem voltak könnyű emberek, hatalmas karakterek mindketten, kész csoda, hogy csaknem 20 évig megfértek egymás mellett. Ez alatt megajándékozták a világot 7 stúdióalbummal, és megszámlálhatatlan zseniális dallal. Most nem is ez a lényeg, az ominózus lökdösődős, gitártördelő éjszaka óta külön utakon járnak. Noel távozott, és Noel Gallagher's High Flying Birds néven adott ki, egy egyébként nagyon színvonalas albumot, Liam és az Oasis többi tagja együtt új bandát alapított Beady Eye néven.

A 2011-es Different Gear, Still Speeding című debütáló album után, itt a második Beady Eye nagylemez, ami a BE címet kapta. Aki valaha szerette az Oasist, mindenképpen adjon neki egy esélyt. Nem fogja teljesen azt kapni amit vár, egy egészen kicsi dolog hiányzik, legnagyobb valószínűséggel Noel Gallagher személye, az a plusz, amit ő még hozzá tudna tenni. Igazán nagy sláger nincs a lemezen. Azonban ennyit a lemez negatívumairól, mert már így is több szó esett róla, mint amennyit megérdemel. Hangszerelésben, hangulatban hozza a régi Oasist annyira amennyire egészséges, annál jobban pedig nem is tehetnék, hiszen nem Oasis.  A BE egy nagyon sokszínű, és szórakoztató lemez, fejlődés is tapasztalható, azt hiszem, sokkal egységesebb, kiforrottam munka ez, mint a két évvel ezelőtti első korong. Az akusztikus és torzított gitárokat remekül festik alá, egészítik ki különböző, nagyon lány, halk szintetizátor effektek, vagy éppen fúvós hangszerek.

Ha nem is megyünk végig az összes számon, néhányat szeretnék kiemelni. Természetesen jobb, ha mindenki a maga ízlése szerint végigmegy rajtuk, nyilván kinek mi...De,  az első szám mellett például nem lehet szó nélkül elmenni. A Flick of The Finger, a nyitó szám, a nyersebb, keményebb fajtából, ahogy már említettem, jönnek a fúvósok, a bevezető rész valóságos himnusz beütését kelti. A torz gitár adja meg a karakterét a dalnak, és erről a számról az is elmondható, hogy bármelyik Oasis lemezen is megállta volna a helyét. A következő, amiről szeretnék külön megemlékezni, egy nagyon szép ballada, a Soon Come Tomorrow, tulajdonképp egy szerelmes dal Gallagher módra. Egy visszafogott, elhaló gitárszólót is csempésztek egy hömpölygő akusztikus pengetésbe, ami az egész dal során végigkísér minket, bőr alá hatolóan. Liam pedig valóságos érzelmeket ad át a hangjával, annak ellenére, hogy nem nyálas ömlengésekről híres. Egyszerűségével együtt is az egyik legjobb egység a lemezen. Az I'm Just Saying, egy pörgős, sodró szám, egy emlékezetes gitártémával. Liam hangja egy picit torzabb, mint természetesen, a szám hangulata a 90-éves Oasisára emlékeztet. Ha létezik egyszerű zene, a Ballroom Figured című szám az, szó szerint egy darab gitárt pengetnek végig, annyira nem különleges, viszont nagyon jó érzékkel vezet rá az album befejezésére, a Start a New című számra. Szintén akusztikusan, végtelenül egyszerűen kezdődik, fokozatosan erősödnek, lépnek be hangszerek, a végére pedig egy hatalamas egységes áramlássá válik ugyan az a téma, amit a szám elején egy hangszer oldott meg. További előnye az albumnak, hogy ez is azok közé a lemezek közé tartozik, amit minél többször hallgatunk, annál jobbá válik.

Annak is ajánlom, aki kedvelte az Oasist és hiányzik neki, annak is, aki sosem hallott még az Oasisről, sem a Beady Eye-ról, csak szereti a jó zenét.

Számlista:

1. Flick of the Finger
2. Soul Love
3. Face the Crowd
4. Second Bite of the Apple
5. Soon Come Tomorrow
6. Iz Rite
7. I'm Just Saying
8. Don't Bother Me
9. Shine a Light
10. Ballroom Figured
11. Start a New

Osztályzat:
Highlights: Flick of the Finger, Soon Come Tomorrow, I'm Just Saying, Start a New

2011-ben jelent meg Lauri Ylönen, a The Rasmus frontemberének első szóló albuma. Azért vállalkozott szólólemezre is, mert rengeteg olyan számot is megírt, megírtak, amik egyszerűen nem passzoltak a The Rasmus stílusához, mégsem szerették volna, ha a szemétkosár mélyén kötnek ki. Ez nagyon jó húzás volt a részükről, a New World egy nagyon szerethető lemez lett (természetesen csak annak, aki el tudott vonatkoztatni attól, hogy ez nem a The Rasmus, és elektronikus hangszereléssel készülnek a számok, nem a megszokott módon).

Az alsó képen is látható Amandát, a kis bábfigurát már ekkora megismerhettük a videóklipekből (Heavy, In the City), mostanra azonban végképp átvette a hatalmat a kis jószág. Nagyon korrekt módon Ylönen úgy döntött, hogy ezentúl nem a saját neve alatt jelenteti meg ezeket az anyagokat, hiszen itt is (akár csak a Rasmusnál) több ember dolgozik a keze alá, és nem szeretné egyedül learatni a babérokat. Így jött a képbe Amanda, róla nevezték el ezt a formációt.

Az album, előreláthatólag 2014. januárjában fog megérkezni. Eddig két számot ismerhettünk meg, amik nagy valószinűséggel rajta lesznek, a She's a Bomb, és a My Favorite Drug. Az előbbi egy külön misét megér, hiszen Lauri nőnek öltözik a klipben, meglehetősen groteszk videó, sokaknak talán megbotránkoztató is. Azt hiszem mindenképpen szórakoztató, és jó látni, hogy ilyen felszabadult művészek is vannak a szakmában. Zenei stílusában annyit lehet leszűrni a készülődő albumról, hogy valószínűleg még közelebb húzódnak az elektronikus zenéhez, és még távolabb a pop/rock stílustól.

Plusz új infó, hogy idén júliusban már a The Rasmus számára is készülnek új anyagok, így hát 14-re talán várható valami. Amandának pedig sok sikert!