Bő két hónapja már, hogy a Linkin Park hatodik stúdióalbuma megérkezett. A híre már messze megelőzte a lemezt, annyit tudni lehetett róla, hogy újra egy keményebb hangvételt fognak megütni a kaliforniai srácok, a Guilty All The Same című felvezető anyag után (amiről már korábban megemlékeztem) ez pedig nyilvánvalóvá is vált. Mintahogy az is, hogy aki naív volt és arra számított, hogy megkapja a Hybrid Theory vagy a Meteora folytatását, hiszen az, hogy ismét keményebb irányvonalat vettek a dolgok, nem egyenlő azzal, hogy hirtelen visszaugrunk az időben 10-15 évet, és olyan kreatív emberek, mint Chester vagy Mike önismétlésbe kezd. Nem, annak már vége, imádjuk, de túl kell rajta lépni, és aki semmi mást nem tud elfogadni a Linkin Parktól, tisztelettel kérem, hogy szánja másra a drága idejét, hacsak nem teszi boldoggá, hogy pocskondiázó kommenteket ír lassan nyolcadik éve. Bevezetésnek ennyi elég is, tán sok is. 

Szóval, a The Hunting Party mellőz minden elektronikát, lágyságot, hullámzást, amit az elmúlt években megszokhattunk. Egy kő keményen gitáralapú, üvöltözős, pörgős album lett. Alig hittem a fülemnek, hiszen az elmúlt kiadványok, különösen például a Recharged után mindent várt az ember, csak ezt nem. Amikor először a lejátszóba tettem a korongot keménységre számítottam, azonban még a várakozásaimat is felülmúlta az a felütés, amit hallottam. A nyító Keys To The Kingdom egy végtelenségig eltorzított fuldokló gitárral, és a torkaszakattából üvöltő Chester szintén agyontorzított hangjával kezdődik. Megérkezik egy feszes dob, és egy erős gitártéma hozzá, az a fajta, amire rázni kell a fejünket. A hullámzás hiányával azért nem mondtam teljesen igazat, Mike része ezúttal is megtöri a lendületett, előbb énekléssel, majd egy kis reppel töri meg Bennington őrjöngését. A szám vége felé egy gitárszóló is előkerül, ami LP-éknél egyáltalán nem volt bevett gyakorlat, így ez itt újításnak is tekinthető. Végezetül pedig egy ugrálós "ooh-oohooo"-s rész gondoskodik arról, hogy aki álmosan kezdett zenehallgatásba, annak is beinduljon a vérkeringése. A második dal All For Nothing címre hallgat, és egy közreműködő is kisegíti a fiúkat, méghozzá Page Hamilton.  Gitáralapú, végtelenül egyszerű alapra feszes repp verzék, és jól "csápolható" refrén, kiabálás akad bőven, és ismét egy remek gitárszóló szinesíti a számot. A szám lekeverése után még jó fél percig egy teljesen elütő, lágy dudorgás hallható, ami enged egy kis lélekzetet venni a következő szám darálása előtt. A Guilty All The Same-mel már foglalkoztam, külön most nem boncolgatnám, az album egészét tekintve megállapítható, hogy nem volt rossz választás első kislemeznek kiválasztani, akinek ez a szám nem tetszik, nem is érdemes a többivel próbálkozni. A négyes trekk a The Summoning egy átvezető, az A Thousands Suns-on is lehetne éppen, és "megidézi" és felkészít bennünket az egyik legnagyobb LP őrjöngésre, ami valaha albumra került. Az ötös War gitártémája akár egy punk lemezen is lehetne, annyira egyszerű, mégis hatásos, Chester legsátánibb scream-jei törnek elő, a refrénben lehet pár hangra ráfogni egyedül, hogy énekhang, aztán egy szélsebes őrült kitárszóló ismét, amit élőben sokszor megenged magának egy gitáros, ha "elgurul a gyógyszere" a nagy hangulatban, itt azonban az albumon is jól mutat. A követhező szám az első igazán olyan, amire azt mondanám, hogy kis jóindulattal rádióbarátnak nevezhető. A Wastelands dobjai felcsendülésekor legelőször a When They Come For Me című darab ugrott be, mégis elsősorban refrénje miatt befogathatóbb szélesebb rétegek számára is, dallamos, jól énekelhető. A fülünk itt már kellőképp hozzászokott az agresszív gitárhangokhoz, amik a dobokkal karöltve remekül aláhúzzák a représzeket, az utolsó refrénre pedig megint egy gitárszóló vezet rá minket, itt ezen a ponton pedig, komolyabb aláfestés nélkül énekelhetjük egytütt Chesterrel a jól ismert dallamot. Nálam az album egyik erős pontja, akár csak a következő Until It's Gone. Egy remek videó is készült hozzá, és ez a szám az, ami az egyik legmaradandóbb lehet talán. Szintén erős gitártéma, mégsem annyira agresszív, mint az album túlnyomó részében, és talán pont ez is emeli ki kissé. Nagyon méltóságteljes, lassú verz részek, és felkaparós kiteljesdések, mire újra érkezik a fő téma. Szövegileg a leginkább megfogható téma, ami ha úgy vesszük, elcsépelt, számtalanszor felhasznált klisé, ettől a csapattól mégis hiteles számomra. És mindenképpen elgondolkodtató minden érző lény számára, ha éppen olyan passzban találja. Nem értékeljük igazán  a számunkra fontos dolgokat, főleg személyeket, egészen addig, amíg el nem veszítjük őket. Talán az album csúcspontja. Nálam. Túl sok levegőhöz persze nem jutunk, elérzékenyülni nincs idő, hiszen érkezik a Rebellion, ami egy nagyon erős szám, szintén. Egy újabb, talán a legismertebb közreműködő, Daron Malakian nyaggatja a gitárját a dalban. A rock-vonalban mozgók talán hangzás alapján is megmondták volna ezt, bejelentés nélkül, hiszen a System Of A Down számaiból jól ismert gitár felcsendülése nem sokmindennel összekeverhető. Gitárszóló és üvöltés itt is van, ünnepélyes, harcias refrén téma, és nagyon-nagyon pörgős verz részek, amikért ezúttal Mike Shinoda a felelős. Valódi csatába szólító nóta, szintén (az előző kettővel karöltve) azok közé a darabok közé tartozik, ami már elsőre is képes megfogni az embert. Ellenben a kilences sorszámú Mark The Graves-szel. Talán ez a dal volt, amit a legtöbbször kellett meghallgatnom, hogy megszeressem. Utólag már minden a helyén van, szokatlan felépítése miatt hosszabb ideig kellett barátkozni vele. Hosszabb instrumentális részek vezetik fel, illetve szakítják meg Mike gondolkodós énekes részeit, illetve természetesen egy az átlaghoz mérve hosszabb számból nem maradhattak ki a virtuóz szólógitár megoldások sem, amit remélhetőleg mindenki elégedetten nyugtáz, főleg, akik hiányolták a korábbi albumokról a hasonló megmozdulásokat. A következő Drawbar című instrumentál, zongora, és Tom Morello torz, nyírkos, víz alól érkező gitárja lassan. Az egész ahogy van, nagyon hangulatos, lefékezi az egész lemezt, és felkészít bennünket, hogy lassan vége a játéknak. Persze még nem teljesen, hiszen a zongora elkezd egy dallamot játszani, ami pár másodperc múlva új értelmet nyer. Hiszen a következő szám, a Final Masquerade témája. Nálam ez a dal az album másik kulcspontja, amihez szintén készült klip, kissé elvont, de nagyon hatásos. Nagyon nem lehet ragozni, egy igazi klasszikus Linkin Park hangzás, Chester zseniális, ezúttal nem agresszív, hanem érzelmes hangján, szépen összeolvadó verzék és refrének követik egymást. Az albumot lezáró A Line In The Sand a valaha készült leghosszabb LP szám, a maga bő hat és fél percével. Mike lebegős, melankólikus éneke után azt gondolnánk, hogy szépen, lágyan lekeverik a lemezt, természetesen tévedünk. Visszatér az agresszív gitár, és visszaköszönnek motívumok a Guilty All The Same-ből, mintegy (ha nem is a nyitószám) keretbe foglalva a korongot. A melankólia és a nyers gitár váltakozik, váltakozó  énekessel, természetesen Chester vállaja ezúttal is a dühöngő szerepét. Egy durva gitárszóló is megérkezik a végére, szinte menetrendszerűen, végül amikor már Chester és a gitáros is a végletegik becsavarodik, elhallgatnak a hangszerek, és még egyszer utoljára, hangszerek nélkül Mike távolból felsejlő hangján meghallgathatjuk a szám témáját. 

Röviden összességében azt mondanám, hogy egy remek albumot kaptunk. Ismét. Ismét, mert számomra a Linkin Park minden lemeze zseniális, egészen elképesztő, hogy megannyi stílusban, egészen más hangvételű, és mégis maranadó, örökérvényű korongokat képesek alkotni. Ezzel persze nem kell egyetérteni, csak még egyszer utoljára. Akinek nem tetszik, ne hallgassa. Azt hiszem, van jó pár olyan előadó aki jobban rászolgálna a savazásra, mégsem kapnak ennyit. Egy fél csillag levonás csak azért jár, mert a Living Things ötöt kapott tőlem, és az talán, pont egy fél csillaggal jobban megfogott. 

Számlista:

1. Keys To The Kingdom
2. All For Nothing
3. Guilty All The Same
4. The Summoning
5. War
6. Wastelands
7. Until It's Gone
8. Rebellion
9. Mark The Graves
10. Drawbar
11. Final Masquerade
12. A Line In The Sand

Highlights: 
Wastelands, Until It's Gone, Rebellion, Final Masquerade

Osztályzat:

Bő egy éve Adam Gontier elhagyta a csapatot, és azóta Brad Walst a csapat basszusgitárosának testvére segítette ki a csaptot a koncerteken. A My Darkest Days frontembere Matt mostantól a csapat hivatalos tagja lett és állandó taggá avanzsált. Egy vadonat új szám is készült már.amin ő énekel Painkiller címmel. Ez itt meghallgatható.  Ebből félhetően nemsokára új album bejelentése is következhet, amit bizonyára már nagyon várnak a rajongók. Minden kétség eloszlott tehát, és a Three Days Grace túléli azt, hogy a frontember otthagyta őket, és folytatják a munkát, nem oszlanak fel. Ez mindenképp remek hír. Az, hogy Matt mennyire fogja tudni pótolni Adamot kérdés. Illetve nem az. Az új szám alapján is, és az alapján is, amit a koncerteken lehozott, megállapítaható, hogy remek hangja van, illeszkedik is a TDG stílusához, és nem is áll hangzásra sem messze a korábbi énekestől. Viszont tény az, hogy a Three Days Grace soha nem lesz az, ami volt, új idők jönnek, és ehhez hozzá kell szokni. Mindenesetre kéretik nem folyton azt kommentelni, hogy mennyire hiányzik Adam, és hogy ez így már sz*rt sem ér, mert alighanem kétségtelen, hogy eddig sem csak Adamról szólt a banda, és hogy okkal bízhatunk abban, hogy ez után is remek zenékkel fognak előállni. Becsüljük ezt meg, és örüljünk neki, hogy nem vesztek el örökre. A váltás pedig egy részről biztosan pozitív is lesz, egy egészen másfajta, friss erőt tapasztalhatunk majd, ami mindenképpen nagy várakozásra ad okot a leendő új albummal kapcsolatban.

Június 14-én érkezik a Linkin Park legújabb nagylemeze. Egy pár nappal ezelőtti írásban még nem tudtunk ennyi konkrétumot, most viszont már annál inkább. Az album címe The Hunting Party lesz, és egy interjúból kiderült, hogy igen nagy zúzásra lehet számítani. A srácok állítják, hogy nem másolták le a legnagyobbat ütő Hybrid Theory stílusát, sem a Meteoráét, sem semelyik korábbi korongét, viszont abból a szempontból mindenképpen örömteli azok számára, akik a korábbi anyagokat jobban kedvelték, hogy kő keményen gitáralapú kemény rockdalokra lehet számítani ezen a nyáron. Brad állítása szerint remek gitárszólók is készültek, majdnem minden számban hallhatunk majd, és ez is újdonság, hiszen ez az elem nem volt kimondottan jellemző korábban az LP dalokra. A Guilty All The Same egy remek felvezetés ehhez, garázshangzás, agresszív gitárok, amik végig dominálnak, minden, ami kell egy igazi klasszikus rockszámhoz. Nem várható a slágerlisták élemezőnyébe a dal, nem egy In The End, Numb, What I've Done, vagy Burn It Down rádióbarát szempontból közelítve, viszont annál inkább tetszetős lehet a 'nem divatból rajongók' számára, illetve főként azoknak, akik a Minutes to Midnight megjelenése óta megállás nélkül ócsárolják a bandát. Teljesen igaztalanul mellesleg, de ha ez is kiábrándító lesz számukra, akkor jobb ha tisztázzuk: ők nem a Linkin Parkot kedvelik, hanem tetszett nekik a Hybrid Theory az akkori frissességével és újszerűségével. Rakim személyében ebben a számban van ugye egy "külsősünk" is, és előreláthatóan több ilyenre is lehet számítani majd a The Hunting Party-n. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódás érni. 

Mégegyszer tehát: 2014. június 14 - The Hunting Party! 

A legutóbb megjelent 2011-es Mylo Xyloto című nagylemez töretlen folytatása volt a Coldplay csaknem 15 éve tartó sikertörténetének. Gyakorlatilag minden albumok betalált, nem okozott csalódást, és a toppon volt a világ összes országának zenei listáin. Nemrég pedig megérkezett a bejelentés: idén egy új lemez kerülhet a gyűjteménybe, ami a Ghost Stoires címet fogja viselni, és a megjelenés dátuma is egészen pontosan kivan tűzve. Május 19-én érkeznek a kísértethistóriák. A kíváncsibbak már megtekinthetnek, illetve hallgathatnak két anyagot is az új lemezről, amit már közzétett a csapat. Először a Midnight című szám került fel, videóanyaggal együtt, ami egy merész darab. Nagyon meditatív, lassú az egész, és fantasztikus hangulata van, egészen bele lehet merülni, a szintén elvont, és egyben egyszerű videóval együtt is üt. Nekem nagyon tetszett. Aztán hallható még a Magic is, amiben egy sokkal klasszikusabb Coldplay hangzással találkozhatunk, ezzal a számmal biztosra akartak menni, nehogy túl sok legyen a furcsaságokból. Ami pedig már eme két szösszenetből is leszűrhető, alighanem az idei album sem fog kilógni a sorból, szeretni fogjuk. Új elemek ismét felfedezhetőek, ahogy soha nem is próbálták egymás után kétszer kiadni ugyan azt a jól bevált receptet, ugyanakkor minden olyan elemet megtartottak továbbra is, ami miatt összekeverhetetlen a Coldplay hangzás bármi mással. Jómagam már nagyon várom Chris Martinék legújabb albumát. 

A Linkin Park táján is mozgolódás tapasztalható. A Recharged című remixalbum után, amin Chesteréknek viszonylag kevés dolga volt, valamikor a közeljövőben várható egy új LP album is. A 2012-es Living Thing-sel elkezdtek ismét közeledni régebbi, vadabb énjük felé, és az alapján, ami most jött, elképzelhető, hogy vissza is értek oda. Természetesen nem rossz értelemben, nem önismétlésre számítok a fiúktól, de az a zúzda, amit produkáltak a legújabb kislemezen, enyhén szólva meghökkentő az elmúlt évek ismeretében. A Guilty All The Same című dalról van szó, ami a kimunkálatlan nyers garázshangzástól, a gitár gyilkolásán át Chester üvöltésééig mindent tartalmaz, ami miatt ez a szám a Hybrid Theory vagy a Meteora alkotóeleme is lehetett volna. Nem az természetesen, ez valami friss, valami új, de nagyon bizalomgerjesztő ami itt szól. Félreértés ne essék, én nagyon kedveltem a Minutes To Midnightot, és az A Thousand Sunst is, hiszen számomra ezért annyira különleges a Linkin Park, mert egy sor stílusban képesek maradandót alkotni. Viszont mindenképpen örömteli, hogy ismét hallhatunk tőlük egy kis durvulást (persze ahogy mondtam a legutóbbi lemezen voltak már ilyen pillanatok), de ez most nagyon kemény lett. Egyetlen hiányérzetem van a számmal kapcsolatban, a benne található hosszabb reppbetétet nem Mike reppeli, hanem egy Rakim nevű srác. Nem értem a funkcióját, hiszen tudjuk Mike-ről, hogy kiválóan tudja fűzni a sorokat, de biztos jó okuk volt rá. Több infó egyelőre sajnos nincs, se cím, se borító, viszont talán hamarosan többet is megtudhatunk miben mesterkednek a Shinodáék. Egy interjúban annyit ejtett el Mike, hogy a nyáron várható új anyag, de konkrét kitűzésnek ezt azért még nem nevezném, szóval nagyon senki ne élje bele magát. Az új dalt viszont hallgassátok, szerintem még talán annak is befog jönni, aki az utóbbi időben csak pocskondiázta a csapatot az új csapásirányok miatt.

Nos, kezdjük a tényekkel. Mike Oldfieldot akinek be kell mutatni, valószínűleg nem véletlenül nem került még közelebbi kapcsolatba a brit művésszel, így ezt a lemezt nekik nem is ajánlom. Akik viszont ismerik több féle képpen is megközelíthetik ezt az új anyagot. A 2008-as teljesen klasszikus, szimfónikus Music of the Spheres című album után, egy egészen hosszú (Oldfield eddigi munkássága során a leghosszabb) szünet után jelent meg idén márciusban a Man on the Rocks. Le kell szögezni, hogy én magam sem arra számítottam, amit hallottam a korongon. Az a gyűlöletáradat és fröcskölődés, amit "rajongók" billentyűzetéből tapasztaltam magyar és külföldi fórumokon egyaránt az albummal kapcsolatban viszont érthetetlen számomra. Annál is inkább, mert ez a lemez a többi Oldfield albummal nem is igazán összemérhető, egész egyszerűen azért, mert az eddig megjelentetett 25 stúdióalbum közül mindösszesen (a MOTR-on kívül) egyeten egy, egészen pontosan a '89-es Earth Moving az, ami nem instrumentális, túlnyomó részt csak hangszerekkel operál, hanem végig minden egyes számban szöveg és ének is van. Tehát nem elsősorban a zenei virtuóz megoldásokon és sokszínűségen van ezúttal a hansúly, ami nem feltétlen azt jelenti, hogy Oldfield többé nem kreatív, és öreg korára nem maradt több ötlete, ezért pengeti csak a gitárját. Amit mindenképpen ki is kell emelni, Luke Spiller remekül bánik a hangjával, nem túl kacifántos és bonyolult a technikája, de a maga egyszerű módján zseniálisan hozza le a lemezt - kellemes hallgatni a hangját. A szövegek személyesek, néhol elvontak, amihez szintén jó választás Spiller, az érzelmek nagyon 'átjönnek' a hangszálain. 

Ami a számokat illeti, nehéz kiemelni egyet is, egy egységes munka. Rosszindulatúbb vagy más felfogású hallgatók azt mondják, hogy unalmas és ötlettelen. A  hangzás klasszikus Oldfield-hangzás, bárki bármit mond, ezer közül is fel lehet ismerni az ő gitárjátékát. Ebből pedig nincs hiány, az összes szám masszívan akusztikus gitár alapú, megspékelve a szintén klasszikus Oldfield gitárszólókkal. Ami negatívum, és azt sajnos el kell ismerni, hogy nem sikerült egy olyan igazi húzó számot összeállítani, amivel a fanyalgók szemét ki lehet szúrni. A nyitó, egyben felvezető kislemez Sailing nagyon kellemes szám, autózáshoz, egy madárcsicsergős vidám tavaszi naphoz a kerti hintaágyban remek aláfestő zene, abszolút tele pozitív regzéssel. Azt azonban le kell szögezni, hogy (ha már énekes, dalszöveg is tartozik a dalhoz, és nem csak a zene beszél önmagáért, ahogy általában Oldfieldnál ezt megszokhattuk) ez a szám közel sem annyira magával ragadó, mint a Moonlight Shadow 1983-ból, a To France vagy a Tricks of the Light 84-ből, vagy a Man in the Rain 98-ból. A lemez zeneileg pedig nem annyira sokszinű és kimunkált, mint (a teljesség igénye nélkül említve csak néhány személyes kedvencem) a Tubular Bells III, a The Millenium Bell vagy a 20 évvel korábbi Platinum. 

Összességében elmondható, hogy egy picivel többet, vagy talán inkább mást vártam, de idővel valószinűleg rengeteg új szépséget fedezhetek fel a lemezen. És mindentől függetlenűl , attól, hogy az elmúlt 15-20 év albumai alapján nem erre számítottam, a Man on the Rocks egy nagyon korrekt, végig színvonalas album, érdemes meghallgatni. 

Számlista:

1, Sailing
2. Moonshine
3. Man On The Rocks
4. Castaway
5. Minutes
6. Dreaming In The Wind
7. Nuclear
8. Chariots
9. Following The Angels
10. Irene
11. I Gave Myself Away

Highlghts: Sailing, Castaway, Nuclear, Chariots

Osztályzat: