2012. október 2-án megjelent a Three Days Grace nevű kanadai formáció negyedik nagylemeze Transit of Venus címmel. Nagyon röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy változatlan felállással, változatlan energiával dolgoznak. A hangszerelést érintő változás (ami már az előző lemezen a Life Starts Now-on) megkezdődött, tovább folytatódik. Ez persze egyáltalán nem gond, néhány új hangszer, és egy kicsivel több operálás az elektronikával nem csökkenti az egyedi stílusuk élvezhetőségét. 13 dal kapott helyet a korongon, ami az eddigi legtöbb, érdekes azonban, hogy ezzel együtt is a legrövidebb játékidővel megáldott Three Days Grace lemez.

Az eddig megszokottól ellentétben nem egy zúzós számot választottak előre. Habár, ha úgy vesszük mégis, hiszen a Sign of the Times egy igen kemény gitáralappal ellátott darab. Viszont az igazi témát megelőzi egy durván egyperces felvezető, elnyújtott merengő sorokkal, szép harmóniákkal és távolból felcsendülő halk gitárhangokkal. A számot jellemző hullámzó kettősség teszi különlegessé a számot, a végére pedig már félig meddig tombolásba megy át a dolog, megalapozva az hangulatot az album első kimásolt kislemezéhez a Chalk Outline-hoz. Egy korábbi cikkben már volt szó erről a számról, így a komplett album ismeretében sem lehet sokkal többet elmondani róla, mint hogy egy igazi klasszikus Three Days Grace darab, sodró refrénnel, hamisítatlan zúzós gitártémával. Igazából semmi különleges és váratlan nincs benne, a vezető anyaggal nyilvánvalóan biztosra akartak menni Gontier-ék. A The High Road már sokkal több érdekességet tartalmaz. Nyugodt verzék, és igazi csápolós refrén váltogatja egymást. Az utolsó refrén előtt pedig felgyorsulnak a hangszerek, és az ének is, mégis csendesebb, feszültebb lesz a dal hangulata. A rész lekerekítésénél már vége is lehetne a számnak, de a feszültség feloldása végett megérkezik még egyszer a refrén. A negyedik szám az Operate nálam egyelőre a töltelék kategóriába tartozik, a verzék alapja kimondottan sejtelmes, jól sikerült, a refrén viszont szerintem kicsit erőtlen, kevéssé megfogó. Ez azonban lehet akár szándékos is, felkészít minket az album egyik legjobban sikerült darabjára, az Anonymus-ra. A régebbi albumokon található, nagyon ösztönös, jól eltalált gitárokkal, fülbemászó dalokra emlékeztet, (persze csak a jó értelemben), mint például a Wake Up, vagy a Never Too Late volt. A refrén az a fajta, amit üvölteni is lehet egy koncerten, de akár dúdolgatni is lehet egy akusztikus gitár aláfestésével. Remek dinamikai váltások, finom, alig észrevehető torzítások, és az utolsó refrén előtt egy nagyon fájdalmas csödbe kiáltás Adam Gontier részéről. Mindeképpen az album egyik csúcspontja. A következő Misery Loves My Company szintén egy sodró szám. Jól összedolgozik a kis diszharmóniákkal szinte összefolyó verzék és refrének egyvelege. És nem utolsó sorban kapunk végre egy igazi gitárszólót is.A következő szám szintén egy különlegesség. A banda hozzányúlt és feldolgozta Michael Jackson 1991-es slágerét a Give In To Me-t. Annak idején Slash pengette a húrokat Jacko-nak, és ez a mostani TDG feldolgozás ismét bizonyítja, vagy inkább nyomatékosítja, hogy ez a zene valóban rock-nak is eladható. Kimondottan üdítő volt ismét hallani új köntösben ezt a számot. A nyolcas szám már ismét egy saját dal, egy nagyon pörgős, kétségbeesett dal. Happiness a címe. Koncerteken nagyon népszerű lesz, hiszen az ilyen helyeken általában fogy alkohol, a szám refrénje pedig azt mondja, "boldogság, egyenest az üvegből, ha túl nehéz lenyelni a valóságot". Mindenképpen az erősebb számok közé tartozik a korongon. Ha egy csúcspontot már megfogalmaztam, egyet még mindenképpen meg kell. A Give Me A Reason az egyik legjobban eltalált ballada a csapattól, a teljes munkásságukat beleértve. Nagyon egyszerű zenei aláfestéssel okot kérünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltunkat. A refrén az a fajta, ami napokig nem megy ki az ember fejéből. (Persze, csak ha vevő az effajta zenére nyilván). A végére azért még ez a ballada is bekeményedik, kiabálássá erősödik éneklés, a gitárok egymást túlharsogva próbálnak érvényesülni. A következő dal a Time That Remains szintén egy lassabb szám, akusztikusabb hangszereléssel. Valamiféle Nickelback hatás érezhető rajta, de ez persze csak magánvélemény. Nem túl karakteres darab, de szükséges a lemez ezen pontján egy kissé lenyugtatni a kedélyeket. Annál is inkább mert a következő Expectations az egyik legkeményebb dal a lemezen. Torz gitárok, némi elektronika, és egy nagyon egyszerű, de nagyon hatásos, kiabálós refrén, de már-már slágeres. A szám végén a sorok közé beékelődő plusz sorok még egy picit színezik az amúgy is elég különleges számot. Az utolsó előtti Broken Glass nagyon feszes, gyors szám, kisebb csendes, andalgós betétekkel. A végén hosszan zúgatott gitárok következtetni engednek a közelgő befejezésre, ami az Unbreakable Heart című dallal érkezik. Nagyon jó frappáns lekerekítése ez a lemeznek, lágy, mégis lendületes szám. A szintetizátorok is jól működnek. 

Összességében azt lehet mondani, hogy az irány amit ez előző albumon elkezdtek, folytatták és továbbfejlesztették, és megőriztek minden fontos elemet a zenéjükben, ami miatt szerettük őket az első két lemezen is. Nálam még mindig a One X az etalon, de nagyon sok érdekességet és újdonságot lehet hallani a Transit of Venus-on. Egységes anyag, több csúcsponttal. Mindenképp érdemes meghallgatni.

Osztályzat: 

Dallista:

1. Sign of the Times
2. Chalk Outline
3. The High Road
4. Operate
5. Anonymus
6. Misery Loves My Company
7. Give In To Me
8. Happiness
9. Give Me A Reason
10. Time That Remains
11. Expectations
12. Broken Glass
13. Unbreakable Heart

Highlights: Anonymus, Give Me a Reason, Expectations, Unreakable Heart