A Linkin Park 2010-ben jelentkezett utoljára nagylemezzel. Az akkori A Thousand Suns című korong kicsit mérsékeltebb sikert hozott, mint a korábbi albumaik. Sok kritika érte őket azért, mert elpuhultak, és sokkal populárisabb, illetve elektronikus irányba mozdult a csapat. Ezt a srácok úgy fogalmazták meg, hogy egy teljesen új dolgot is ki szerettek volna próbálni (ami valahol jogos is, mert az nu-metal kategóriában verhetetlen albumokt készítettek, ott nem volt hová fejlődni). Részemről ezzel nem is volt baj, a Thousand Suns egy nagyon jó album lett, egy komplett zenemű, az elsőtől az utolsóig minden hang a helyén van, összefolyik az egész, és vannak rajta kiemelkedően jó számok is. Elsőre egy kisebb csalódást keltett, mert a Linkin Parktól nem ilyen lemezt várt az ember, de sok hallgatás után megszerethetővé vált. Most, alig másfél évvel később megérkezett az új album, ami a Living Things címet viseli.

A régi rajongóknak jó hír, hogy sokkal jobban emlékeztet ez a lemez a "régi szép időkre", a Meteora-korszakra, mint az előző két album. Alig több, mint 35 perc az anyag, még a Hybrid Theorynál is rövidebbre sikeredett. A hasonlóság még a debütáló albumhoz képest, hogy itt sincs intro, egyből a közepébe csapnak a lecsónak. A Lost in the Echo című szám tölti be az akkori 'Papercut-szerepet', hasonlóan energikus dal, jó választás nyitásnak. Egy nagyon fülbemászó szintetizátor alapú kezdés, aztán megérkezik egy hagyományos Linkin Park alap, kemény bassz-szal, és Mike elkezd reppelni. Chester refrénje rendkívül jól kiegészíti a rap-verzéket, ami szintén energikus és sodró. A szám végefelé előkerül Chester védjegyévé vált eszméletlen scream, amit Mr. Hahn is megfűszerez. Összességében az egyik legerősebb szám az albumon, és majdnem biztosra mondható, hogy kislemez, és klip fog hozzá készülni. A második és harmadik számot akár együtt is lehet tárgyalni. Az In My Remains és a Burn It Down közös nevezője, hogy Mike kevesebb szerephez jut bennük, előbbiben egy kicsit énekel, utóbbiban pedig egy rövid rap átvezető kötődik hozzá. Viszonylag lágy verzék, és agresszívabb refrének építik fel a dalokat. A kettő közül a Burn It Down a rádióbarátabb, nem véletlenül ez a szám lett az album vezető anyaga. A négyes trekk, a Lies Greed Misery első hallásra nagyon félelmetes volt, nem igazán tudtam hová tenni. A bevezető szintetizátor leginkább egy páréves Rihanna slágerre emlékeztetett, aztán egy nyers elektronikus alap elsöpri az egészet, majd Mike Shinoda kezd el még az alapnál is nyersebben reppelni. A refrént Chester énekli, bár az éneklés csak nagyon erős túlzással fogható rá az üvöltésre, amit produkál. Aztán hirtelen elcsendesedik minden, Bennington lágyan a "you did it to yourself" sort kezdi ismételgetni, ami igen baljóslatú. Nem is kell csalódnunk, egészen elképesztő üvöltésbe csap át a szám vége, és így is ér véget. Furcsa és darabos lehet, az albumon azonban megvan a helye és szükség van rá, többszöri hallgatás után pedig kimondottan szerethető darab. A következő szám egy igazi klasszikus Linkin Park szám, ami az I'll Be Gone címet viseli. Halovány szintetizátor duruzsol az elején, aztán megérkeznek az egyszerű, de nagyszerű gitárok. Picit langyosabb, mint anno a Faint, vagy a From The Inside volt, de ez a szám is mindenképpen alkalmas arra, hogy eszünkbe juttassa, ez ugyan az a banda, aki a század elején kiadta a Hybrid Theory és a Meteora című albumokat. Lágy verzék, és kemény refrének váltakoznak, de a kemény refrének is rendkívül dallamosak, és fülbemászóak. Ez is szintén jellemző LP vonás. Ez a szám is esélyes egy videóklipre. Ezt követi a Castle of Glass című dal. A nyitás egy pillanatra eszembe juttatta az előző album The Catalyst-ját, ez az érzés azonban hamar elmúlt. Az első félig-meddig ballada az albumon, amiben Mike Shinoda vállal főszerepet. Lágy, monoton éneklés a közepétől felerősödik, és megfeszül. Megérkeznek a gitárok is, és a végére már szinte el is feledjük, hogy balladának indult az anyag, egész lendületessé válik. A következő szám a Victimized, ami az átvezetőket és a bevezetőket leszámítva a Linkin Park történetének legrövidebb száma. Torz és groteszk az egész, mégis nagyon nagy szükség van rá, itt az album kellős közepén. Szétpüfölt dobok és gitártépés bevezetésként, Mike elénekel egy bátorító dalt, szinte népies stílusban, mintegy felkészítve minket Chester őrjönkésére, ami őt követi. Aztán visszatér Mike, darabos, torz alap, és reppelni kezd, aztán Bennington ismét kiüvőlti minden fájdalmát, minden hangszer  tombolni kezd, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is tűnik a dal. Első hallásra egy nagy összevisszaságnak tűnhet a Victimized, alaposabban odafigyelve azonan, van benne rendszer. Először arra is gondoltam, talán jobb lenne, ha egy kicsit hosszabb lenne, de talán pont a rövidsége miatt ilyen velős.A következő szám már nem csak félig-meddig, hanem igazán egy ballada. A Roads Untraveled, amelyben szintén Mike főszerepben, lenyugtatja a kedélyeket az előző reszelés után. A refrénnek szövege nincs ugyan, de a dallama nagyon fülbemászó, és nagy előnye a számnak, hogy annak ellenére, hogy nyugodt, csendes dal, nem annyira erőtlen, mint a korábbi albumokon hasonló szerepet betöltő dalok, mint például az In Between, vagy az Iredescent. A kilences Skin To Bone az egyik leglátványosabb, illetve hallható példája annak, hogy a régi, és az új Linkin Parkot hogy próbálták összegyúrni. Mike és Chester hangja szépen harmonizál egymással, modern hangzású alap, mégis tagadhatatlanul LP végjegyeket hordoz magában. A következő az Until It Breaks hangzásvilágával nyugodtan ráfért volna Shinoda Fort Minor-jának egy lemezére. A szám első része darabos, torz effektek törik meg Mike reppjét, ami leginkább a When They Come For Me-re emlékeztetett. Ebben a számban fordulnak a szerepek, ezúttal Chester része hat nyugtatólag és csendesíti el a darabot, de csak ideinglenesen, ugyanis Mike újabb verzével jelentkezik. Még utoljára megsoroz minket pár kemény sorral, aztán tulajdonképpen elkezdődik az album befejező része, lekerekítése. A számból visszalévő több, mint egy perc lágy távolról hallható éneklés, az aláfestő hangszerek teljesen összefolynak, és a kezdetekről megmaradt dob is szép lassan észrevétlenűl elhal. A Tinfoil az egyetlen átvezető ezen a lemezen, számnak nem nevezhető, nem annyira hangsúlyos és karakteres, mit annak idején a Session vagy  Cure For The Itch, de kellemes, és tényleg olyan hangulatot kelt, hogy valami a végéhez közeleg. A vég a Powerless című dal formájában érkezik, ami egy tökéletes befejezése ennek az albumnak. Erőtlen, de mégsem az. Érzelmes, mégsem nyálas, a dalszöveg is nagyon megtudja fogni az embert, ha olyan passzban találja. A refrén egyre hangosabbá, dühösebbé, és ezzel egy időben "tehetetlenné és erőtlenné" is világ. A végére kiteljesedik a szám, Chester kiabál, de már alig hallatszik. Az LP albumok zárása sosem sikerült rosszul, ez a szám viszont felveszi a versenyt a Pushing Me Away-jel és a Numb-bal is. 

Összességében egy kellemes meglepetés ez a lemez. Hangzásvilágában sokkal közelebb áll a klasszikus Linkin Park-hoz, mint a Minutes to Midnight nagyobb része és az A Thousand Suns. Vannak különlegesen eltalált "slágergyanús" számok is, és a "töltelék"-et is minőségi, egyedi hangzású számok alkotják, ahol minden hangnak meg van a helye. Nem tudni, innen merre lehet tovább menni, de azt hiszem nem járnak rossz úton. . .

Számlista:

1. Lost in the Echo
2. In My Remains
3. Burn it Down
4. Lies Greed Misery
5. I'll Be Gone
6. Castle of Glass
7. Victimized
8. Roads Untraveled
9. Skin to Bone
10. Until It Breaks
11. Tinfoil
12. Powerless

Osztályzat:

Highlights: Lost in the Echo, I'll Be Gone, Castle of Glass, Powerless