2012. április 18-án a népszerű finn rockcsapat a The Rasmus új albummal jelentkezik. A kezdeti szárnypróbálgatások után 2001-re lettek igazán ismertek (ekkorra már 3 lemezt is kiadtak a kilencvenes évek második felében), a F-F-F-Falling című dallal, ami az Into nevű korongjuk húzószáma. A lemez Finnországban hónapokig állt a slágerlisták élén, és Európa szerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. Az igazi nagy áttörést mégis a két évvel később megjelenő Dead Letters című lemez hozta meg, és a rajta található In the Shadows, amit kis túlzással minden élő ember legalább egyszer hallott valahol. Az albumról kimásolt minden kislemez sikeres lett, és erre az időre igazi sztárokká váltak. A koncertsorozat után azon melegében nekiálltak új számokat írni, és 2005-ben jött a következő nagylemez, a Hide from the Sun. A csapat tagjai szerint ez a lemez túl korán érkezett, elnyűttek és kissé kiégettek voltak ebben az időben. Ez a hanganyagban úgy nyilvánul meg, hogy ez lett a legborongósabb, szomorkásabb lemezük. Ettől függetlenül, sőt, talán ezért is az egyik legjobb. Ez persze magánvélemény. Ezek után újabb turnék következtek, majd visszavonultak kissé. A következő album, a Black Roses 2008-ban a híres producer, Desmond Child közreműködésével készült, sokan túl 'amerikabarát' lemeznek tartották. A fiúk viszont láthatóan új erőre kaptak, az énekes, Lauri újra szőkére festette a haját, ez is jele volt a megújulásnak és a megfiatalodásnak. Ez a lemez mérsékeltebb sikereket hozott, mint az előző kettő, ettől függetlenül egy nagyon jól sikerült korong lett. A következő évben 2009-ben aztán készítettek egy összegzést az elmúlt csaknem egy évtizedről, ami meghozta számukra a sikert. A Best of 2001-2009-es kiadványuk minden nagyobb slágerüket tartalmazza, illetve kiegészült egy vadonatúj duettel. 2011-ben az énekes Lauri megjelentetett egy New World szólóalbumot is, amin az énekes kiélte az elektronikus zenéhez való vonzódását, így ezek a számok is napvilágot láthattak, és a Rasmus stílusát mégsem vitték el elektronikus irányba. Ezt követően álltak neki az új lemeznek, ami mostanra készült el. Az új hanganyag arra az időre mutat vissza, amikoris a banda megtalálta saját 'hangját' és stílusát, ami egészen pontosan a 2001-es Into. A címe talán ezért is roppant egyszerű: The Rasmus.

Az mindenképpen igaz, hogy hangulatban a lemez leginkább az Into-ra hajaz. A zenei alapok sokkal lazábbak, könnyedebbek, a gitárok halkabbak, lágyabbak, egy-két kivételtől eltekintve. A számok nagy része közelebb áll a pop, mintsem a rock műfajhoz. A nyitószám a Stranger. Egy megtört ember, aki egyedül maradt,  egy idegentől várja, hogy felkarolja és feledtesse vele a rossz dolgokat. Az első fele két lebegős verzét tartalmaz, majd nagyjából két perc után teljesedik ki egy viszonylag kemény refrénnel. Szerintem nyitószámnak egy kicsit langyos, egy First Day Of My Life-hoz, vagy Livin' in a World Without You-hoz mindenképpen. A második szám az I'm a Mess, amihez már klip is készült, és az album első számú kislemeze. Szép elgondolkodtató szöveg, -hatalmas szemét vagyok, de senki sem fog úgy szeretni, mint én -  kicsit elektronikus, kicsit rockos alap, és egy lendületes refrén. Abban nem vagyok biztos, hogy első kislemeznek a legjobb választás volt, vannak karakteresebb számok is a korongon. Itt van például mindjárt a következő, ami az It's Your Night címet viseli. Tettekre sarkall, nem szabad töprengeni a múlt gondjain, csak kezünkbe venni a sorsunk és menni előre. Jól sikerült verzék egy erős refrén, és végre előkerül némi gitár is. A négyes dal, a Save Me Once Again egy nagyon szép ballada. Sok elkövetett hiba után még egy utolsó esélyt szeretnénk kapni. A lassú számok közül az egyik legjobban sikerült. Azt ezt követő Someone's Gonna Light You Up egy sokkal derűsebb dal, ami már a címéből is látható. Lehet, hogy most nagyon rossz de, nem szabad feladni, eljön az idő, amikor jön valaki, aki jobbá tesz mindent. A zenében is megmutatkozik ez a biztató hangulat, az összes gitár előkerül, az egyik leglendületesebb és legkeményebb darab a lemezen. Az utolsó refrén elé egy igen jó gitárszóló is került, ami megkoronázza a dalt. A hatodik szám az End of the Story. Egy szerelmi történet végéhez értünk, amit valahogyan le kellene zárni. Valahol a pop és a rock vonal között helyezkedik el félúton, feszes verzékkel, lassabb átvezetésekkel, és egy még lassabb refrénnel. A következő You Don't See Me is a jobb dalok közé tartozik. Kellőképpen rockos alap, és itt a refrén sem fékez. Beleszerettünk valakibe, akibe nem biztos, hogy kellett volna, nem vesz észre minket, mi pedig nem tudjuk, hogy oldjuk meg a helyzetet. Az ezt követő szám ismét egy lassú, akusztikus darab, a Somewhere. Leginkább a Sail Away-re emlékeztet, témája, ha nem is teljesen, de hasonló. Belefásultunk valamibe, amin változtatni szeretnénk, hiszen amit eddig csináltunk, nem vezet sehová. Az utolsó előtti Friends Do Like That még ad egy utolsó lendületet a lemeznek. Ezt a számot is kiemelkedőnek tartom, az egyik legjobban sikerült refrén, és egy úgyszintén jó gitárszóló. Csalódtunk egy jó barátunkban, aki hátbaszúrt bennünket. Márpedig a barátok nem tesznek ilyet ... Zárásképp pedig a Sky című dal kapott helyet az albumon. Beismerjük, próbálunk magyarázatot adni az elkövetett hibákra és bűnökre, illetve lehetőséget kérünk azok jóvátételére, mielőtt meghalunk. Az idő pedig nagyon kevés, egészen szívszorító belegondolni, a szituációba, amikor tudjuk, hogy nagyin kevés időnk van, és rengeteg dolgunk lenne még. Szövegileg mindenidők egyik legmélyebb Rasmus dala véleményem szerint. "Now that I'm leaving, life has a meaning..." vagyis, most hogy elmegyek, van értelme az életnek. Ha a nyitódallal nem is voltam maximálisan elégetett, zárószámnak nagyon is megfelelő ez a dal, remek lebefejezés. A végére elhalnak a hangszerek, és végül már az énekhang is alig kivehető. 

Összességében Lauri Ylönen és csapat egy újabb jó lemezt hozott ki, nem volt hiába a várakozás. Akik a rock-vonalat kedvelték jobban, talán egy kicsit csalódottak lesznek, de ők is találhatnak kedvükre való egységeket az albumon mindenképpen. Egy picivel több keménykedést én is eltudtam volna viselni, de nem lehet panasz, mert a balladák nagyon szépre sikeredtek, és a szövegvilág is nagy hangsúlyt kapott. Érdemes tehát meghallgatni.

Számlista: 

1. Stranger
2. I'm a Mess
3. It's Your Night
4. Save Me Once Again
5. Someone's Gonna Light You Up
6. End Of The Story
7. You Don't See Me
8. Somewhere
9. Friends Don't Do Like That
10. Sky

Osztályzat: 
 

Highlights: It's Your Night, Someone's Gonna Light You Up, Friends Don't Do Like That, Sky

Rihanna, a barbadosi énekesnő egészen félelmetes ütemben dolgozik. A pop-iparba 2005-ben berobbanó kislány első két albumán is garmadával voltak olyan számok, amik ütöttek a slágerlistákon, elég csak a Pon de Replay, az SOS, vagy az Unfaithful című számokat említeni. Aztán az igazi nagy áttörést a 2007-ben megjelent Good Girl Gone Bad című album jelentette. A cím igazán beszédes volt, nem csak egy szokásos cím volt, valódi arculatváltás történt: az eddig szolíd, aranyos kiscsajból tényleg egy igazi dög lett. Jött az Umbrella, amit minden jelentős slágerlistán az élen járt, és a siketeket leszámítva minden ember hallotta valahol legalább egyszer. Az elsöprő siker után pedig jött a sebesség váltás, amire már utaltam. 2011. novembere a harmadik november zsinórban, amikor Rihanna albumot ad ki. 2009: Rated R, 2010: Loud és most 2011-ben itt a Talk that Talk.

A Rated R egy picit mérsékeltebb sikereket hozott, bár a Russian Roulette és a Rude Boy elég jó eredményeket ért el a listákon. Szerintem voltak jobb számok is a lemezen, amiből végül is nem készült klip és nem derült ki, mire vitték volna. Ennek oka az volt, hogy az énekesnő már gőzerővel dolgozott a Loud című korongon. A munkának meg lett az eredménye, a Loud minden korábbi sikert túlszárnyalt, több példány kelt el belőle, mint a nagy áttörést meghozó Good Girl Gone Bad-ből, és négy kimásolt kislemez is number 1 lett valamely slágerlistán; az Only Girl (In The World), és az S&M a listák nagy részén első lett. A saját lemezek mellett Rihanna közreműködött más előadók lemezein is. A teljesség igénye nélkül: énekelt az Eminem második fénykorát hozó Recovery albumon a Love The Way You Lie című számban, ami hatalmas siker lett, kollaborált David Guettával és Drake-kel, a legutóbb pedig a Coldplay új albumán tűnt fel a Princess of China című számban. Rihanna hangja tehát minden műfajban megállja a helyét. 

Ideje rátérni a Talk that Talk-ra. Összességében az album nem sok meglepő elemet tartalmaz. Folytatódik az dance-pop, az R&B stílusok váltakozása, átfedése a számokban néha némi halvány reggae vagy hip-hop beütéssel. Természetesen az albumra sikerült jó pár olyan számot összehozni, amiknek a sikere garantált. A We Found Love című dal már bizonyított is, csak az Umbrella ért el több első helyezést a slágerlistákon. Igazi bulis szám, a hozzá tartozó videó is kellőképp megbotránkoztató és pikáns ahhoz, hogy elég ütős legyen. A nyitó szám a You Da One már nem győzött meg ennyire. Elég gyermeteg dallamvilággal rendelkezik, nyitószámnak szerintem nem elég karakteres. A Where Have You Been sikere viszont teljesen biztos. Egy jó darabig a diszkók alap kelléke lesz a szám, mint annak idején a Don't Stop The Music, vagy az Only Girl (In The World) volt. Olyan betétek is vannak benne, hogy ha mondjuk egy David Guetta lemezen lenne a szám, hangzásvilágával onnan se lógna ki. A négyes szám, a címadó Talk That Talk is nagy valószínűséggel sikeres kislemez lesz. Jay-Z működik közre, ami nem az első közös munkája Rihannával. Elég csak az Umbrellára, vagy a Run This Town-ra gondolni. Egy eléggé 'rapes' alapot kapott a szám, ami üde színfolt a lemez közepén. A következő két szám két rövidebb darab, a Cockiness (Love It) és a Birthday Cake.  Igazából ezekben a számokban pont annyi  is van, mint amilyen hosszúak, tölteléknek megfelelőek. Darabos hangzásviláguk Rihanna sokszínűségét bizonyítják, viszont nem ezek a számok viszik el a lemezt. A darabosság viszont eljuttat minket az első igazi balladáig, a We All Want Love-ig. Az elején az akusztikus gitár kimondottan bizalomgerjesztő, viszont sajnos hamar a háttérbe szorul. A következő szám is lassabb, nyugodtabb hangulatú. Talán az egyik legjobban sikerült szám a lemezen a Drunk on Love, kellemes lebegős verzék, és egy jól eltalált refrén, ahol teljesen átjön az érzés, ami a szövegben van. A kilences szám, a Roc Me Out szintén kislemez és klip gyanús. Elég sodró, nagy sebességű dal, a balladák után még utoljára felpörgeti az albumot. Az utolsó Watch N' Learn nem ad semmi extrát. Hacsak az nem számít annak, hogy Rihanna helyenként rappelésre emlékeztető dolgokat csinál benne, de ez kevés ahhoz, hogy ez egy igazán jó szám legyen. Nem meglepő módon a záró szám egy lassú dal, a Farewell. Rihanna erősebb balladái közé tartozik, és az albumon is a jobb számok között van. 

Összességében egy átlagos lemez jött, viszont egy kicsit sok a sallang, a felesleges töltelék. Szép dolog, hogy Rihanna ennyire termékeny, viszont ennek a hátulütője, hogy nem képes az elejétől a végéig jó lemezeket csinálni. Ha teszem azt a Loud és a Talk that Talk húzó számait egy lemezre tesszük, két középerős album helyett kaptunk volna egy ötcsillagost. Annál is inkább megoldható volna ez, hiszen a felhasznált hangminták gyakorlatilag ugyan azok mindkét lemezen.  Üzleti szempontból viszont mindenképpen ez az út az előnyösebb, és nyilvánvalóan ez is az elsődleges szempont. Több eladás, több klip, több koncert. Kérdés meddig bírja ezt a tempót az énekesnő. 

Számlista: 

1. You Da One
2. Where Have You Been
3. We Found Love
4. Talk That Talk
5. Cockiness (Love It)
6. Birthday Cake
7. We All Want Love
8. Drunk On Love
9. Roc Me Out
10. Watch N' Learn
11. Farewell

Highlights: Where Have You Been, We Found Love, Drunk On Love, Roc Me Out

Osztályzat: 

2011. november 21-én megjelent a kanadai Nickelback hetedik stúdióalbuma Here and Now, azaz "Itt és most" címmel.  A csapat legfontosabb tulajdonsága, (amiért hatalmas népszerűség övezi őket, ugyanakkor amiért elítéli el őket a szakma egy része), hogy kemény rock és ún. post-grunge köntösben olyan rádióbarát, fülbemászó dalokat képesek szerezni, ami egy szőrös, babos kendőt viselő, tetovált, 150 kilós sofőr kamionjában, és egy éppen 13 éves, az első szerelmi csalódását átélő kislány magnójában is elő-elő fordulhat. Jellemző továbbá, hogy dalaik sokszor nagyon egyszerű, 'buta', pár akkordra épülő szerzemények. Sokak kérdezik is háborogva, hogy lehet, hogy ezek a srácok ugyan azt a számot, ugyan azokra az akkordokra, más szöveggel megírják minden lemezükre háromszor, és a nép mégis eszi, és szereti; valaki pedig az "egyszerű, de nagyszerű" elvet vallja, ha ezekre a vádakra kell reagálni. Én is ez utóbbi véleményen vagyok. A banda minden száma különleges, egyedi hangulatú, néhol kemények és nyersek, néha pedig folyékonyak és lágyak, 'nyálasak' ha úgy tetszik. Chad Kroeger hangja pedig kimondottan kellemes, persze az X-Faktorban az első szűrőn sem menne át, (ahogy például Kurt Cobain, vagy Axel Rose sem), de jól tud bánni a hangjával, és ki is hoz belőle mindent ebben a műfajban.

Rákanyarodva az új albumra, igazából pontosan azt kaptam, amit vártam. Nincs túl sok új elem, a jól bevált motívumokat használják az új korongon is. Ezzel túl nagy probléma nincs is, hiszen nyilván a fejükre lehet olvasni, hogy saját magukat ismételgetik, de ha komolyabban stílust váltanának, nyilván az lenne a kritikusok szívfájdalma, hogy hol a régi Nickelback - mint például a Linkin Park esetében.

Az album a This Means War című igen kemény és agresszív, dühös dallal indul. "Túl messzire mentél; mit képzelsz, ki vagy te;ezért jöttél? ez háborút jelent" szól a refrén. Jellemző a korábbi Nickelback albumokra is, hogy egy nyersebb, durvább számmal indul az album, ez most is így van. A következő dal a Bottoms Up címet viseli, ami annyit tesz: fenékig. A dalszövege sem szánt sokkal mélyebben, nagyon egyértelműen fogalmazó, bulis szám, ami nem is akar többről szólni, mint amennyi már a címből is lejön. Menjünk a el a haverokkal kocsmázni, igyunk egy jót, senki nem tarthat vissza ettől, most jól fogom érezni magam és kész. A harmadik szám a When We Stand Together viszont már jóval komolyabb. Le is lassítja az albumot, még mielőtt túlságosan belendülnénk. A témája, mondhatni elcsépelt, sokszor ismételgetett és feldolgozott dolog: fogjunk össze, együtt jobbá tehetjük a világot, segítsünk az éhezőknek. Egy nagyon jól összerakott darab, feszes verzékkel és egy fülbemászó refrénnel. Nem véletlenül ehhez a számhoz készült az első videoklip, ha meghallgatja az ember, esélyes, hogy minimum fél napig a fejében fog zakatolni. A negyedik Midnight Queen című szám más világ. Témájában könnyedebb, zenei világában viszont sokkal keményebb, kiabálós szám. A szám hőse egy igazi késdobálóban tölti az estéjét, ahol nem lehet tudni, mikor lőnek bele egyet, vagy szúrják le. Lenne jobb hely is, mégis marad, mert nagyon tetszik neki a pincérlány, akiről álmodozik és fel akar szedni. A ötös szám a Gotta Get Me Some nem sokban különbözik az előzőtől. A helyszín és a társaság egy kicsit más, de semmi extra,  feszes kis töltelékszám. A következő dal viszont igen különleges. A Lullaby egy nagyon szép ballada, megkockáztatom, az egyik legszebb, amit Chad Kroeger valaha írt. Mindenképpen az album egyik csúcspontja, és van egy olyan érzésem, hogy egy jó klippel sokra viheti a szám a slágerlistákon. Témáját tekintve az énekes egy barátját próbálja lebeszélni arról, hogy eldobja magától az életét és öngyilkosságot kövessen el. Az ezt következő Kiss It Goodbye megint egy keményebb hangvételű dal, pattogós basszussal, élesebb gitárhangokkal. A hírnév, pénz, showbiznisz világáról beszél. A nyolcas trekk megin kicsit lassít, érzelmes, szomorkás dal, a címe Trying Not To Love You.  Szép szám, azok fogják különösen kedvelni, akik már átéltek hasonlót. "Próbállak nem szeretni, de ettől csak még jobban szeretlek" Ez a szám is esélyes arra, hogy egy sikeres kislemez legyen. A következő a Holding on to Heaven című dal. Szerelmi téma ismét, a szereplő őrlődik, szenved a szerelme nélkül és várja, hogy ismét láthassa és vele legyen. "Ha sosem jön, akkor is kitartok" mondja el sokszor jelezvén, mennyire elkötelezett. Az Everything I Wanna Do még egyszer utoljára felpörgeti a lemezt. Bár ez már lényegesen puhábban szól, mint az album elején említett 'pörgősebb' számok. Az előző szám érzelmes, szerelmes volt, itt ennek már nyoma sincs, sokkal inkább a testiség kerül előtérbe. Egyszerűbben a szexről szól, nincs rajta mit szépíteni. A záró szám természetesen egy visszafogott, nyugodt dal. A Don't Ever Let It End talán sokak számára ismerős témát dolgoz fel. Egy fiú és egy lány sok időt töltenek együtt, nagyon jó barátok, idő közben azonban egymásba szerettek.  A fiú szemszögéből nézzük a dolgokat, aki belefáradt abba, hogy barátságot színleljen és tovább szeretne lépni, viszont fél a visszautasítástól, nem igazán meri kockára tenni a barátságot. Reménykedésre ad okot, hogy a lány egyszer részegen beszélt neki arról, hogy ő is többet érez barátságnál. A srác végre elhatározza magát, hogy színt vall, azonban a lány pillantásától is eláll a szava, nem tud megszólalni. Szerencséjére viszont a lány talpraesettebb és elmondja helyette a 'refrént', és bevallja, mit érez. Szóval happyend a vége. 

Összegezve a Here and Now egy jó album lett. Az előző Dark Horse-szal igen magasra tették a lécet Chad-ék, amit átugrani nem sikerült, viszont megközelíteni igen. Hangzásvilágban sok változás nem történt -amit már említettem, hogy legalább annyira előny, mint hátrány - egy kicsit talán összességében nyersebb, nem annyira letisztult anyag, mint a Dark Horse volt. Ez sem mondható egyértelműen negatívnak. A lemez tökéletesen illeszkedik a sorba, akik eddig szerették a Nickelback munkáit, valószínűleg ez a lemez sem lesz kivétel, akik pedig nem szerették, ez után sem fogják. Ötös skálán egy négyes osztályzatot szavazok meg.

Számlista:  

1. This Means War
2. Bottoms Up
3. When We Stand Together
4. Midnight Queen
5. Gotta Get Me Some
6. Lullaby
7. Kiss It Goodbye
8. Trying Not To Love You
9. Holding On To Heaven
10. Everything I Wanna Do
11. Don't Ever Let It End

Highlights: When We Stand Together, Lullaby, Trying Not To Love You, Everyting I Wanna Do

Osztályzat: