HIM: Tears on Tape - lemezkritika

2013.04.15. 21:42 - Burnout

tears-on-tape-album-cover.gif2010. februárja után a Ville Valo vezette alakulat új lemezzel jelentkezik. A HIM eddigi munkásságáról már esett szó egy korábbi cikkben, így ezt most nem taglalnám, akit érdekel, itt elolvashatja. Az új korong címe Tears on Tape lett, ami nem irodalmi fordításban annyit tesz, könnyek magnószalagon. A frontember egy interjúban azzal magyarázta a címválasztást, hogy azok előtt a művészek előtt szeretne tisztelegni ezzel, akik megszerettették vele/velük a zenét, és akik inspirálták őt/őket arra, hogy ők is "könnyeket vegyenek fel szalagra", magyarán, hogy ilyen formán jegyezzék le érzelmeiket.

Ha minden a tervek szerint halad, már egy éve megjelent volna az új lemez, azonban a Screamworks óta történt egy, s más. A dobos, művésznevén Gas Lipstick az egyik próbán letette a dobverőket, és bejelentette, hogy nem tudja folytatni a próbát, mert fájdalmai vannak. Orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy elég komoly problémák jelentkeztek az idegpályáiban, és nagyon sokáig bizonytalan volt, zenélhet-e még valaha. Valo szintén egy interjúban mesélte, hogy nagyon addódgtak barátjukért, hiszen ha Gas nem dobolhat, a HIM végét is jelentette volna, hiszen ők egy csapat, szinte egy család, és ha valaki kiesik, már nem lesz ugyan az. Mindenesetre Lipstick hálIstennek felépült, így folytatódhatott a munka, és most áprilisban már kézzel fogható formában a Tears on Tape. Inkább az előzményekhez, mint az album elemzéséhez kapcsolódik, hogy a HIM egyszerre három különböző kiadóval is szerződést kötött az album megjelentetésére, Európában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban külön, külön cégre bízták a dolgot. Ennek következményeképp valószínűleg több klip és kislemez is napvilágot lát majd az album promotálásakor.

Előljáróban a tagok annyit szivárogtattak ki a lemezről, hogy valamiféle retróérzése támadhat majd a hallgatóknak, vissza-vissza nyúlnak gyökereikhez. Ez némiképp teljesült is, az azonban aki azt képzelte, hogy 2013-ban a Greatest Lovesongs vol.666 második része jön ki, megint csalódott lesz. Az eddig megismerhetett (már említett három) kislemezek, és az élőben játszott számok alapján a rajongók azt taglalták, hogy melyik korábbi albumokra emlékeztet leginkább az új lemez. A létező összes kombinációt olvastam szinte, én mégis azt gondolom, hogy a Tears on Tape attól lett különleges, hogy teljesen egyedi hangzása van bár, de a HIM eddigi egész pályafutása felfedezhető benne. Minden korszakból kerültek rá nyomok. Az alapvetően torz, zörgős gitárokra alapuló számok egyértelműen a tényleges gyökerekre hajaznak. Az első két lemezt leszámítva nem találkozhattunk ilyen nyers albummal. Apró kis akusztikus részek, víz alól hallatszó elmosódott dallamokon a Deep Shadows and Brilliant Hightlight-son találkozhattunk, a sok-sok finom szintetizátor játék és effekt a Love Metal-Dark Light korszakot juttatja eszembe. Valo alapvetően mély hangja, és a magas fejhangja közötti összhang teremtés, a legutóbbi Screamworks-ön volt a leghangsúlyosabb, és ezt tovább is fejlesztették, megspékelve extra mély tónusokkal is, amik a 2007-es Venus Doom-on voltak kiemelve leginkább. Az összes lemezt felsoroltam, és bár szigorúan magánvélemény, azt hiszem tényleg ez a lemez, az egész eddigi munkásságuk valamiféle ötvözete. Zárójelben mindenképp megemlítem, hogy a lemeznek elérhető egy olyan speciális kiadása is, amin kapunk plusz hét régebbi számot, új hangszereléssel. Ezek természetesen a legnagyobb klasszikusaik, mint a Join Me In Death, a The Funeral Of Hearts vagy a Wings Of A Butterfly.

valo.jpgNa, de nézzük egy kicsit közelebbről a számokat. A szövegvilágába nem mennék bele részletesebben, azok szokás szerint költőiek, nem szájbarágósak, tele szimbólummal. Valo maga mondta, hogy nem szeretné elemezni a számait, elmondani hogy miről szóltak, mert jobb, ha mindenki a saját asszociációit látja bele. A szerelemmel így, vagy úgy, mindenki találkozik, és lesz támaszkodási pontja a szövegek értelmezéséhez. Ezt én magam is így gondolom. Az első szám, az Unleash the Red tulajdonképpen nem is szám, egy intro. "Eleresztjük a vöröset"...Stílusosan úgy kezdődik, hogy valaki betesz egy kazettát a magnóba, és elindítja. Egy szintetizátor kezd el játszani egy pár hangból álló dallamot, különféle effektek járják körül, majd egészen mélyről megérkeznek a dobok és némi basszus is. A durván egy perces ráhangolódás után startol igazából az album, "minden ajak elkékül", az All Lips Go Blue című számmal, (a 3 tervezett kislemez egyike), ami egy egyszerű, ám annál durvább, tombolós gitártémával kezdődik. Majd kellemes, gyors tempójú, fülbemászó verzék, és refrének váltakoznak. A szám két harmadánál mindjárt elkényeztetnek bennünket egy pazar gitárszólóval is, mielőtt Valo utoljára elénekelné a refrént. A slágeres, és a darabos HIM számok között van valahol félúton, de még így is kimondottan rádióbarát. A hármas szám, a Love Without Tears, a korai számokra emlékeztet, természetesen az új hangszereléssel. Megtudjuk, hogy a szerelem könnyek nélkül csak egy történet, amivel áltattak bennünket, és csak az álmaikban létezik. Röviden ahol van szerelem, ott könnyek is. A felütéskor hallható dúdolás okvetlen eszünkbe juttat(hat)ja az 1997-es "The Heartless" című számot, a refrénben pedig Valo "ooo-ooo-oo"-zása alatt bevillatt a '99-es Gone With The Sin refrénje. Persze ezek csak első pillantásra állták meg a helyüket, abszolút van saját karaktere a számnak, de ezzel mindenképp alátámasztható az, hogy ebben a számban kapunk sokat a "régi HIM-ből". A négyes szám, az I Will Be The End Of You címet viseli. Ez volt a legelső szám, amit hallhatott a közönség, a 2012-es év legvégén lejátszott pár koncert alatt. A szerelem ránk kiált, hogy ő lesz a végzetünk. Gitár és szinti közösen vezeti fel a számot, majd a gitár végleg átveszi a hatalmat. Valo nagyon szépen játszik a természetes énekhangja, és a már említett fejhang között, ez ad igazi karaktert a refrénnek. Lendületes szám, a gitárok pedig megint kicsit torzabbak. A keménykedést felfüggesztjük egy időre, jön a cím adó dal, a Tears on Tape. Elhelyezkedését, hangvételét is tekintve a Dark Light utódjának tekinthető. Lassabb, melankolikusabb szám, szintetizátorral, puhább, akusztikus gitárral, és egyik hangszer sem erőszakos különösebben. Klip is készült már hozzá, és nagyon indokolt a helye az albumon, kissé lenyugtatja kedélyeket. A dal témáját a szintetizátor adja, és megjelenik egy szintén klasszikus HIM elem, amikor egy pár ütemnyi külön gitár-elem húz rá minket a refrénre.  A hatos szám, az Into The Night, ezzel pedig el is érkeztünk a harmadik, kiemelt, klipre és kislemezre szánt dalhoz. Torz gitár, feszes dob, egész punk-osan kezdődik, de hamar megérkezik a többi hangszer támasztéknak, ami minden kétséget kizár, hogy melyik zenekart is hallgatjuk. A verzéket Ville a lehető legbarátságosabb, legmelegebb hangján énekli, a refrén is lágy, "ooh-oo"-zós. Ezt az idilli hangulatot csak az időnként bedobott, szintén a régebbi HIM-et idéző, húrtépkedés, és az alapot adó torzított gitár felerősődése töri meg. A szintetizátor is Valonak segít, így végérvényben egy szintén slágeres, rádióbarát darabot kapunk. Az ezt követő Hearts At War elsőre nagyon megfogott. Bár, ahogy a jó lemezeknél lenni szokott, valószinű az összes szám sorra kerül majd idővel, mint kedvenc, de a "szívek háborúban" című számot egy nagyon tetszetős gitártéma vezeti fel. Egyszerű, de nagyon jól szól. Valo megint lágyan énekel, de a gitárok egyre feszesebb énekre buzdítják őt is. A refrén dallamvezetéséből, a szintetizátor duruzsolásából megint leginkább a Dark Light korszak köszön vissza. A szám magjából viszont nem: miután elhallgatnak a hangszerek, némi csengés kíséretében Valo hangja is elhal, visszatér az alap gitártéma, ami egy gitárszólóval is kiegészül. Azt hiszem,  Tears on Tapet az egyik legjobban meghatározó fél perc. A következő szám, szintén nem nevezhető önmagában számnak, átvezető. Trapped In Autumn, csapdába ejt minket az ősz... Elektronikus, különféle effektek hallgatóan, de csak éppen, hogy valami konkrét kivehető. Tényleg olyan, mintha víz alatt feküdnénk. A HIM eddig egyik korábbi albumán sem alkalmazott efféle interludeokat, nyilván sokan fognak fanyalogni miattuk, hogy felesleges, de szerintem jó hatásuk van. Megtörik kicsit a lendületet, a monotonitást, hogy újult erővel és érdeklődéssel mehessünk a következő számnak. Ami jelen esetben a No Love címet viseli. Amikor Valo beleüvölti a mikrofonba, hogy "forever and ever", mindenféle aláfestés nélkül, már sejthetjük, hogy ismét egy pörgös egységhez érkeztünk. Gitártépés, egy nagyon karakteres alap, megint a régebbi időket hozza. Majd teljesen váratlanul dinamikai váltást kapunk, minden ellágyul és lelassul. Persze azért, új töltettel visszatérhessen a gitártéma, és megint kapunk egy kis gitárszólót Lindétől, mielőtt utoljára jönne a refrén. Hogy-hogynem máris a tízes számnál tartunk. Drawn & Quartered a címe. Négybetépve gyakorlatilag. Az album egyetlen igazi balladája, a Tears on Tape című számra azért ezt nem mondanám. A leghosszabb is a maga öt percével. Erre a darabra is nagy szükség van, a sok zúzás közepette nem árt néha egy picit megpihenni, elgondolkozni. Nyugodt verzék, szintén melankolikus refrén, és nagyon jól eltalált, kissé visszhangzó bridgek jellemzik. Jól eltalált darab szintén. Ezzel pedig lassan a célegyenesbe fordulunk. A 11. egység a Lucifer's Chorale címet viseli, és földöntúli, sötét, torz hangjai arra szolgálnak, hogy rávezessen minket a következő W.L.S.T.D. című dalra. Hosszabban When Love Starts To Die, amiről nekem (gondolom nem vagyok egyedül) kapásból eszembe jutott a When Love and Death Embrace, szintén 1997-ből. Nem is kell csalatkoznunk, az egyik legmélyebb, szomorkásabb hangulatú dal, Valo pedig megcsillogtatja hangjának legmélyebb tartományait, ahová Burton szintetizátoros is lekíséri hangszerével a refrénben. Elég kemény, durva hangszerelés jellemzi, mégis folyékony, lágy az egész valamitől. A korábban hallottaktól eltérően lassú tempó is érzékelteti, hogy közeleg a vég. A szám végén elmosódó Valo-védjeggyé váló halálsikoly szerű üvöltés végleg lezárja a számot. És többé kevésbé az albumot is; (az első két hangot meghallva először azt hittem, hogy a The Funeral Of Hearts csandül fel) a záró Kiss The Void szintén nem tartalmaz szöveget, és komolyabb dallamot sem, bár Valo hangja feltűnik, elhalóan. Egyre jobban összefolynak a hatások, ami végül egy torz egyveleggé válik, és végül (ha már a kezdés is ilyen volt) igazából váratlanul valaki lekapcsolja a lejátszót, és csend lesz.

Összességében pedig elmondható, hogy egy nagyon színvonalas, klasszikus HIM lemez került a polcra. Elég sok mindent visszahoztak, az előző albumról hiányolt nyers hangzásból, és a még korábbi védjeggyé vált megoldásokból is. Fanyalgók persze lesznek, lehet is fanyalogni, hogy ez már nem az, ami az ezredfordulón volt. Természetesen ez igaz. Tényleg nem az. De ettől függetlenül még lehet nagyon jó. Javaslom az ilyen "rajongóknak", hogy nézzenek bele a tükörbe, vagy gondoljanak az életükre, vajon ugyan úgy néznek ki, ugyan úgy viselkednek, gondolkoznak, éreznek, mint 5-8-12 éve? Valószínűleg nem. A rajongókat pedig azért tettem idézőjelbe, mert én nem szeretem rajongónak nevezni azokat, akiknek tetszett egy szám, egyszer, anno, valamikor, jó esetben egy egész lemez is, és az utána következő kiadványokban folyton azt az elemet keresik, és kritizálnak. Persze ez már nem tartozik szorosan a témához.

Számlista:

1. Unleash The Red
2. All Lips Go Blue
3. Love Without Tears
4. I Will Be The End Of You
5. Tears On Tape
6. Into The Night
7. Hearts At War
8. Trapped In Autumn
9. No Love
10. Drawn $ Quartered
11. Lucifer's Chorale
12. W.L.S.T.D.
13. Kiss The Void

Osztályzat:
4.5/5 stars


Highlights: All Lips Go Blue, Love Without Tears, Hearts At War, W.L.S.T.D.

Adam Gontier szakított a Three Days Grace-szel

2013.01.18. 14:09 - Burnout

Döbbenetes és furcsa hírek érkeztek a Three Days Grace háza tájáról, a Transit of Venus turnéjuk kellős közepén. Adam Gontier, a csapat 'lelke', az énekes, a frontember az ügyvédjén keresztül szakított a bandával, egészségügyi okokra hivatkozva. A hivatalos tájékoztatás szerint nem életveszélyes Gontier állapota, de annyira komoly, hogy nem tudja vállalni, hogy a TDG vezére legyen.

Január 17-én a csapat többi tagja egy közleményt adott ki a hivatalos Facebook oldalukon, hogy az ő szemszögükből pontosan mi és hogyan történt. Ennek a magyar fordítását itt most közzé teszem.

" Azt szerettük volna, hogy a banda belső ügyei valóban belső ügyek maradjanak. Adam nyilvános nyilatkozatai után viszont szükségesnek érezzük, hogy közöljük rajongóinkkal a tényeket. Itt vannak tehát időrendben az események, amik az elmúlt hetekben történtek.

December 21-én a menedzserünk, és az üzleti vezetőnk kapott egy e-mailt Adam ügyvédjétől, amiben a következő állt. "Tájékoztatunk titeket, hogy Adam azonnali hatállyal befejezi a közös munkát a Three Days Grace-szel. Adam egészségügyi problémákkal küzd, - amit vázolt az orvosa a csatolt levélben (az orvos levelén december 14-i keltezés van) - ami megakadályozná őt abban, hogy a csapattal turnézzon 2013-ban. Nem szeretné akadályozni a többi tagot ebben, azt szeretné, ha a TDG haladna tovább és csináljanak minden úgy, ahogy jónak látják.''

Eltudjátok képzelni, mekkora sokk volt ez számunkra. Hartfordban és Peterborough-ban számos koncertet csináltunk az előző héten, és szó sem esett Adam problémáiról, sem arról, hogy egy ilyen levél már úton van hozzánk. Fogalmunk sem volt arról, December 15-én, amikor Hartfordban felléptünk (ez ugye egy nappal az után volt, hogy az orvos megírta a levelet), hogy az utolsó show lesz, ahol Adam az énekesünk.

Miután megkaptuk Adam ügyvédjétől a levelet, Brad írt Adamnak, hogy találkozzunk, és megbeszéljük, hogy tényleg így döntött-e Adam, és hogy a döntése végleges-e. Szóval, hogy mindent kérdést tisztázzunk. Ahogy Brad fogalmazott : " Szar dolog egy húsz éves kapcsolatnak ügyvéden keresztül véget vetni..." Brad meghívása azonban kudarcba fulladt, Adam szöveges üzenetben válaszolt: " A döntésem 100%-ig biztos. A kapcsolatomnak a Three Days Grace-szel vége van".

Aztán jött az újabb meglepetés. Bár nekünk azt mondták, hogy egészségügyi okok miatt, December 21-én Adam már nem tud fellépni velünk, Január 17-ére ő egy New York-i show-t tervezett, méghozzá szóló énekesként ...

Hogy éreznétek magatokat a helyünkben? Valaki, akit 20 éve ismersz, együtt nőtök fel, egy csomó dolgon együtt mentek keresztül, megosztjátok egymással az álmaitokat, egy egyszerű levélben szakít veletek, méghozzá az ügyvédjén keresztül...

Az új albummal, az új koncertsorozat nemsokára kezdetét veszi. a zenével amire mindannyian büszkék vagyunk, és szeretnénk ha sokan megismernék. Nem kérdés tehát, hogy folytatjuk amit elkezdtünk. A tervek szerint egy hónapon belül kezdődik a Transit of Venus-Tour, úgy érezzünk, hogy magunknak és a rajongóknak is tartozunk annyival, hogy végigcsináljuk.

Ahogy korábban is mondtuk már, a mi rajongóink a legjobbak! Velünk voltatok jóban, rosszban, és csak miattatok csináljuk az egészet! Sokkal többet jelent nekünk az a támogatás, amit tőletek kaptunk, mintsem, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ez sem arról szól, hogy döntenetek kelljen, kinek van igaza, s kinek nincs. Egyszerűen csak őszinték vagyunk veletek. Adam meghozott egy döntést, mi pedig minden jót kívánunk neki. Minket a banda érdekel, és hogy teljesítsük azt, amivel tartozunk a rajongóknak. A Three Days Grace sosem egyetlen emberről szólt, és ez így is marad!

Miután befejeztük a turnét, megyünk tovább. Hogy milyen formában, még nem tudjuk... Annyit tudunk mondani, hogy nagyon izgatottak vagyunk a koncertek miatt, hogy alig várjuk, hogy találkozzunk! "

Meglehetősen zavaros történet tehát, biztosan lesz még az ügynek. A tény mindenesetre, hogy Brad testvére, Matt Walst (a My Darkest Days frontembere) segíti ki a srácokat a közelgő turnén, és beugrik Gontier helyére. Akit érdekel, itt meghallgathatja, hogy szól a TDG Walst hangjával. Véleményem szerint tejlesen korrektül énekli a számokat, nyilván fura, és meg kell szokni, de szerintem képes lesz jól beépülni. Reméljük a legjobbakat és várjuk a fejleményeket. Kár volna egy ilyen minőségi zenét játszó csapatért...

 

 

6505.jpg

Three Days Grace: Transit of Venus - lemezkritika

2012.11.16. 15:49 - Burnout

Transit-of-Venus.jpg2012. október 2-án megjelent a Three Days Grace nevű kanadai formáció negyedik nagylemeze Transit of Venus címmel. Nagyon röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy változatlan felállással, változatlan energiával dolgoznak. A hangszerelést érintő változás (ami már az előző lemezen a Life Starts Now-on) megkezdődött, tovább folytatódik. Ez persze egyáltalán nem gond, néhány új hangszer, és egy kicsivel több operálás az elektronikával nem csökkenti az egyedi stílusuk élvezhetőségét. 13 dal kapott helyet a korongon, ami az eddigi legtöbb, érdekes azonban, hogy ezzel együtt is a legrövidebb játékidővel megáldott Three Days Grace lemez.

Az eddig megszokottól ellentétben nem egy zúzós számot választottak előre. Habár, ha úgy vesszük mégis, hiszen a Sign of the Times egy igen kemény gitáralappal ellátott darab. Viszont az igazi témát megelőzi egy durván egyperces felvezető, elnyújtott merengő sorokkal, szép harmóniákkal és távolból felcsendülő halk gitárhangokkal. A számot jellemző hullámzó kettősség teszi különlegessé a számot, a végére pedig már félig meddig tombolásba megy át a dolog, megalapozva az hangulatot az album első kimásolt kislemezéhez a Chalk Outline-hoz. Egy korábbi cikkben már volt szó erről a számról, így a komplett album ismeretében sem lehet sokkal többet elmondani róla, mint hogy egy igazi klasszikus Three Days Grace darab, sodró refrénnel, hamisítatlan zúzós gitártémával. Igazából semmi különleges és váratlan nincs benne, a vezető anyaggal nyilvánvalóan biztosra akartak menni Gontier-ék. A The High Road már sokkal több érdekességet tartalmaz. Nyugodt verzék, és igazi csápolós refrén váltogatja egymást. Az utolsó refrén előtt pedig felgyorsulnak a hangszerek, és az ének is, mégis csendesebb, feszültebb lesz a dal hangulata. A rész lekerekítésénél már vége is lehetne a számnak, de a feszültség feloldása végett megérkezik még egyszer a refrén. A negyedik szám az Operate nálam egyelőre a töltelék kategóriába tartozik, a verzék alapja kimondottan sejtelmes, jól sikerült, a refrén viszont szerintem kicsit erőtlen, kevéssé megfogó. Ez azonban lehet akár szándékos is, felkészít minket az album egyik legjobban sikerült darabjára, az Anonymus-ra. A régebbi albumokon található, nagyon ösztönös, jól eltalált gitárokkal, fülbemászó dalokra emlékeztet, (persze csak a jó értelemben), mint például a Wake Up, vagy a Never Too Late volt. A refrén az a fajta, amit üvölteni is lehet egy koncerten, de akár dúdolgatni is lehet egy akusztikus gitár aláfestésével. Remek dinamikai váltások, finom, alig észrevehető torzítások, és az utolsó refrén előtt egy nagyon fájdalmas csödbe kiáltás Adam Gontier részéről. Mindeképpen az album egyik csúcspontja. A következő Misery Loves My Company szintén egy sodró szám. Jól összedolgozik a kis diszharmóniákkal szinte összefolyó verzék és refrének egyvelege. És nem utolsó sorban kapunk végre egy igazi gitárszólót is.A következő szám szintén egy különlegesség. A banda hozzányúlt és feldolgozta Michael Jackson 1991-es slágerét a Give In To Me-t. Annak idején Slash pengette a húrokat Jacko-nak, és ez a mostani TDG feldolgozás ismét bizonyítja, vagy inkább nyomatékosítja, hogy ez a zene valóban rock-nak is eladható. Kimondottan üdítő volt ismét hallani új köntösben ezt a számot. A nyolcas szám már ismét egy saját dal, egy nagyon pörgős, kétségbeesett dal. Happiness a címe. Koncerteken nagyon népszerű lesz, hiszen az ilyen helyeken általában fogy alkohol, a szám refrénje pedig azt mondja, "boldogság, egyenest az üvegből, ha túl nehéz lenyelni a valóságot". Mindenképpen az erősebb számok közé tartozik a korongon. Ha egy csúcspontot már megfogalmaztam, egyet még mindenképpen meg kell. A Give Me A Reason az egyik legjobban eltalált ballada a csapattól, a teljes munkásságukat beleértve. Nagyon egyszerű zenei aláfestéssel okot kérünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltunkat. A refrén az a fajta, ami napokig nem megy ki az ember fejéből. (Persze, csak ha vevő az effajta zenére nyilván). A végére azért még ez a ballada is bekeményedik, kiabálássá erősödik éneklés, a gitárok egymást túlharsogva próbálnak érvényesülni. A következő dal a Time That Remains szintén egy lassabb szám, akusztikusabb hangszereléssel. Valamiféle Nickelback hatás érezhető rajta, de ez persze csak magánvélemény. Nem túl karakteres darab, de szükséges a lemez ezen pontján egy kissé lenyugtatni a kedélyeket. Annál is inkább mert a következő Expectations az egyik legkeményebb dal a lemezen. Torz gitárok, némi elektronika, és egy nagyon egyszerű, de nagyon hatásos, kiabálós refrén, de már-már slágeres. A szám végén a sorok közé beékelődő plusz sorok még egy picit színezik az amúgy is elég különleges számot. Az utolsó előtti Broken Glass nagyon feszes, gyors szám, kisebb csendes, andalgós betétekkel. A végén hosszan zúgatott gitárok következtetni engednek a közelgő befejezésre, ami az Unbreakable Heart című dallal érkezik. Nagyon jó frappáns lekerekítése ez a lemeznek, lágy, mégis lendületes szám. A szintetizátorok is jól működnek. 

Összességében azt lehet mondani, hogy az irány amit ez előző albumon elkezdtek, folytatták és továbbfejlesztették, és megőriztek minden fontos elemet a zenéjükben, ami miatt szerettük őket az első két lemezen is. Nálam még mindig a One X az etalon, de nagyon sok érdekességet és újdonságot lehet hallani a Transit of Venus-on. Egységes anyag, több csúcsponttal. Mindenképp érdemes meghallgatni.

Osztályzat: 4/5 stars

 

Dallista:

1. Sign of the Times
2. Chalk Outline
3. The High Road
4. Operate
5. Anonymus
6. Misery Loves My Company
7. Give In To Me
8. Happiness
9. Give Me A Reason
10. Time That Remains
11. Expectations
12. Broken Glass
13. Unbreakable Heart

Highlights: Anonymus, Give Me a Reason, Expectations, Unreakable Heart
 

Közelgő albumok - Green Day, Three Days Grace, Papa Roach, HIM

2012.08.22. 14:20 - Burnout

Green Day: ¡Uno!

-Uno-Album-Cover-Artwork-green-day-31143271-1050-1050.jpg

A világhírt meghozó American Idiot, és az öt évre rá, 2009-ben megérkező 21st Century Breakdown után a méltán népszerű csapat valami egészen furcsa dolgot eszelt ki. Egy album trilógiát terveznek, ¡Uno! , ¡Dos! és ¡Tré! címekkel. Az első rész Szeptember 25-én érkezik. A lemezről eddig megismerhettük az "Oh Love", és a "Kill the DJ" című számokat. Elöljáróban pedig annyit lehet megállapítani, hogy sokkal inkább garázsjellegű, ösztönösebb  anyag lesz, mint például a legutóbbi album, ami nagyon alaposan megkomponált, és kikevert számok tökéletes összhangja volt. Talán nem lesz oly népszerű, de aki tudja, hogy a 2004-es American Idiot előtt összesen hat studió lemezt hozott ki az amerikai banda, azt is tudja, hogy tényleg a garázsból indultak és a kezdetekkor tényleg ösztönös punk zenét játszottak. Megosztó lesz tehát az új album ebben biztos vagyok. 

Three Days Grace: Transit of Venus

tdg.jpgAz Adam Gontier vezette Three Days Grace negyedik albumának megjelenése is közeleg. Az áttörést igazából már az első (a banda nevét viselő) albumuk meghozta 2003-ban, Aki kicsit is vevő a rock zenére, az I Hate Everything About You cimű számukba majdnem biztos, hogy itt-ott beleszaladt már. A második lemez, a "One X" (2006) azt hiszem eddig a legjobban sikerült munkájuk, nem igen van gyenge pont a korongon, és a megkezdett műfajból alighanem 100%-ot kihoztak. Eddigi legutolsó kiadványuk pedig még három évvel később a 2009-es Life Starts Now. Valószínüleg érezték, hogy a One X-et lemásolni nem érdemes, lehet, hogy nem is lehet. Egy kicsit nyersebb irányba fordultak, becsempésztek pár új hangszert a hangzásvilágba, ami frissességet hozott az együttesbe, ugyanakkor némelyekben csalódást keltett, hogy nem annyira fülbemászóak a refrének, a gitárszólók sem annyira magával ragadóak és zúzósak, mint az előző lemezen. Ettől függetlenül, szerintem jól sikerült a legutolsó próbálkozásuk is, ezért kíváncsian várom, hogy milyen irányba haladnak tovább újabb három év elteltével. Az első kimásolt kislemez a "Chalk Outline" címet viseli. Sok minden természetesen egy számból nem szűrhető le, nem is próbálkozom vele, egy átlagos jó Three Days Grace szám, sajátos hangzással, egyelőre semmi gyökeres változás nem fedezhető fel. Alighanem ez nem is baj ... Október 2-án tehát Transit of Venus!

Papa Roach: The Connection

papa.jpgUgyan ezen a napon a Papa Roach is újra színre lép. A második studió albumuk, az Infest, konkrétabban a Last Resort című dal robbantotta őket be a köztudatba, még 2000-ben. A két évre rá érkező Lovehatetragedy még hasonlóan jó eladásokat produkált, és néhány slágeres szám is összejött. Elég ha a She Loves Me Not-ra vagy a Time And Time Again-re gondolunk. Újabb két év után 2004-ben a Getting Away With Murderrel egy kis megtorpanás tapasztalható. Jó lemez lett, de talán egy kicsit kevés benne az ötlet. Annál is inkább valószínű ez, mert ez a lemez volt az utolsó, amikor még az európai slágerlistákon is jó helyezéseket értek el, az ez után következő anyagok már jóval kevésbé voltak keresettek, kissé háttérbe szorultak, elfelejtődtek. Kár, pedig a The Paramour Session kimondottan jól sikerült, jóval letisztultabb hangzásvilág, és a régebbi albumokra emlékeztető, ütős refrének. A következő 2009-es Metamorphosis szerintem sokkal rosszabb kritikákat kapott, mint amilyen valójában volt, időnként egy picit talán kiszámítható, de nem nevezhető nagy visszalépésnek. 2010-ben, egy évvel később pedig egy igen különleges albummal jelentkeztek, öt darab vadonatúj szám, és egy csomó élő felvétel felvonultatásával érkezett a Time for Annihilation. A új számok kimondottan jól sikerültek, ha ezt az öt darabot és mondjuk a Metamorphosis 5-6 legjobb dalát tették volna egy albumra, szerintem az egyik legjobb Papa Roach album sülhetett volna ki. Ha ez el is maradt, most mindenesetre érkezik a The Connection, annak vezető anyaga pedig a Still Swingin', ami már hallgatható, és nem tűnik önismétlésnek, sem elcsépeltek. Sőt, kimondottan bizalomgerjesztő...

HIM: Tears on Tape

2010 elején kiadott Screamworks: Love in theory and practice című nagylemez után ismét studióba vonul finnország egyik legsikeresebb csapata a HIM. A lemez már régóta készülőben van, a dobosuk egészségügyi problémái miatt viszont csak most kerülhet sor a felvételek megkezdésére. Még mielőtt érkezik az új album, egy válogatást, amolyan best of lemezt is kiadnak "XX - Two Decades of Love Metal" címmel, jelezvén, hogy már 20 év eltelt amióta együtt dolgoznak. 1997-ben jelent meg első nagylemezük Greatest Lovesongs vol. 666 címmel, ami nagyon egyedi hangot ütött meg, a szerelem és a halál témáját körüljárva egy egészen sajátos stílusban, mondhatnám helyenként költőien. Valamivel letisztultabban, de hasonló ösztönösséggel és erővel érkezett két évre rá a Razorblade Romance, ami sokak szerint azóta is a legjobb lemezük, és ebben a stílusban verhetetlen. Ezen a korongon található a Join Me in Death című dal, ami úgymond a legnagyobb ütésük, világszerte vezette a slágerlistákat. Még az USÁ-ban is volt rá kereslet (igaz ott HER néven futott a lemez jogi okok miatt). Ekkora már mindenki megismerte őket, a tinédzser lányok nagyrésze Villa Valo-ba volt szerelmes, és minden nevesebb fesztiválon megfordultak. Újabb két év elteltével 2001-ben jött a harmadik album, a Deep Shadows and Brilliant Hightlights. Rengeteg kritika érte őket, sokkal lágyabb, akusztikusabb hangszerelésű lett, és kevesebb "slágergyanús" dalt tartalmazott. Ez tény, viszont egy nagyon különös egyedi hangulata van az egész lemeznek. 2003-ban pedig jött az önmeghatározó korong, a Love Metal. Ezzel a címmel feleltek Valo-ék arra a kérdésre, amivel már évek óta bombázták őket, hogy tulajdonképpen milyen stílusban is alkotnak. Újra sokkal keményebb, kevésbé lebegős a hangvétel, gyorsabb, pörgősebb, "metálosabb" számokkal. A következő Dark Light című korong már teljes egészében meghódította Amerikát is. Az egyetlen finn lemez, ami arany státuszt ért el az államokban. A Love Metal-nál valamivel lágyabb, dallamosabb darabok kapnak helyet a lemezen, sokkal több szintetizátort használva (amiért ismét sok kritika érte őket). Ettől függetlenűl, vagy inkább éppen ennek köszönhetően a két kislemez, a Wings of a Butterfly és a Killing Loneliness bejárta a világ tévé és rádió adóit. A változatosság kedvéért megint két évet kellett várni a hatodik nagylemezre. A Venus Doom megpróbálja kielégíteni az előző években fanyalgó rajongókat is, sokkal zúzósabb, gitárcentrikusabb lemez, kevésbé letisztult verzék és refrének, extra rövid és hosszú számokkal. A 2010. februárjában megjelenő Screamworks-ről pedig már esett szó, megint egy kicsit közelebb húzódnak Amerikához, több szintetizátor, tisztább hangzás, "slágeresebb" számok. Ahogy várható volt, a kritikusok egy része ezt a lemezt is nagyon lehúzta, kiégettnek és unalmasnak is nevezték, véleményem szerint viszont az egyik legtökéletesebb munkájuk idáig. Minden egyes hang a helyén van a lemezen, még akkor is, ha olyan kiemelkedő hatalmas slágert valóban nem is tartalmaz. Ilyen előzményekkel tehát előreláthatólag 2013 elején érkezik a Tears on Tape. Ha a sormintát nézzük, most ismét egy sötétebb, durvább lemez érkezik, és a csapat tagjai nyilatkozatai is ezt látszanak alátámasztani. A gyökerekhez próbálnak majd visszanyúlni. Az ilyen kijelentésekkel csak az a gond, hogy nyilván nem lemásolni a 15 évvel ezelőtti debütáló korongot, a fanyalgó rajongók pedig esetleg becsapva érzik majd magukat. Mindenesetre kíváncsian várom ezt a lemezt is, a szerelmet, annak minden szépségét és főleg árnyoldalát ismét új szemszögből láthatjuk majd, Valo ugyanis felhagyott évtizedek óta tartó italozásával, és még a dohányzást is abbahagyta, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, sokat változott tehát. Nemsokára tehát újabb lemez kerül a love-metál polcra...

him.jpg

Linkin Park: Living Things - lemezkritika

2012.06.19. 15:21 - Burnout

A Linkin Park 2010-ben jelentkezett utoljára nagylemezzel. Az akkori A Thousand Suns című korong kicsit mérsékeltebb sikert hozott, mint a korábbi albumaik. Sok kritika érte őket azért, mert elpuhultak, és sokkal populárisabb, illetve elektronikus irányba mozdult a csapat. Ezt a srácok úgy fogalmazták meg, hogy egy teljesen új dolgot is ki szerettek volna próbálni (ami valahol jogos is, mert az nu-metal kategóriában verhetetlen albumokt készítettek, ott nem volt hová fejlődni). Részemről ezzel nem is volt baj, a Thousand Suns egy nagyon jó album lett, egy komplett zenemű, az elsőtől az utolsóig minden hang a helyén van, összefolyik az egész, és vannak rajta kiemelkedően jó számok is. Elsőre egy kisebb csalódást keltett, mert a Linkin Parktól nem ilyen lemezt várt az ember, de sok hallgatás után megszerethetővé vált. Most, alig másfél évvel később megérkezett az új album, ami a Living Things címet viseli.

 

 

A régi rajongóknak jó hír, hogy sokkal jobban emlékeztet ez a lemez a "régi szép időkre", a Meteora-korszakra, mint az előző két album. Alig több, mint 35 perc az anyag, még a Hybrid Theorynál is rövidebbre sikeredett. A hasonlóság még a debütáló albumhoz képest, hogy itt sincs intro, egyből a közepébe csapnak a lecsónak. A Lost in the Echo című szám tölti be az akkori 'Papercut-szerepet', hasonlóan energikus dal, jó választás nyitásnak. Egy nagyon fülbemászó szintetizátor alapú kezdés, aztán megérkezik egy hagyományos Linkin Park alap, kemény bassz-szal, és Mike elkezd reppelni. Chester refrénje rendkívül jól kiegészíti a rap-verzéket, ami szintén energikus és sodró. A szám végefelé előkerül Chester védjegyévé vált eszméletlen scream, amit Mr. Hahn is megfűszerez. Összességében az egyik legerősebb szám az albumon, és majdnem biztosra mondható, hogy kislemez, és klip fog hozzá készülni. A második és harmadik számot akár együtt is lehet tárgyalni. Az In My Remains és a Burn It Down közös nevezője, hogy Mike kevesebb szerephez jut bennük, előbbiben egy kicsit énekel, utóbbiban pedig egy rövid rap átvezető kötődik hozzá. Viszonylag lágy verzék, és agresszívabb refrének építik fel a dalokat. A kettő közül a Burn It Down a rádióbarátabb, nem véletlenül ez a szám lett az album vezető anyaga. A négyes trekk, a Lies Greed Misery első hallásra nagyon félelmetes volt, nem igazán tudtam hová tenni. A bevezető szintetizátor leginkább egy páréves Rihanna slágerre emlékeztetett, aztán egy nyers elektronikus alap elsöpri az egészet, majd Mike Shinoda kezd el még az alapnál is nyersebben reppelni. A refrént Chester énekli, bár az éneklés csak nagyon erős túlzással fogható rá az üvöltésre, amit produkál. Aztán hirtelen elcsendesedik minden, Bennington lágyan a "you did it to yourself" sort kezdi ismételgetni, ami igen baljóslatú. Nem is kell csalódnunk, egészen elképesztő üvöltésbe csap át a szám vége, és így is ér véget. Furcsa és darabos lehet, az albumon azonban megvan a helye és szükség van rá, többszöri hallgatás után pedig kimondottan szerethető darab. A következő szám egy igazi klasszikus Linkin Park szám, ami az I'll Be Gone címet viseli. Halovány szintetizátor duruzsol az elején, aztán megérkeznek az egyszerű, de nagyszerű gitárok. Picit langyosabb, mint anno a Faint, vagy a From The Inside volt, de ez a szám is mindenképpen alkalmas arra, hogy eszünkbe juttassa, ez ugyan az a banda, aki a század elején kiadta a Hybrid Theory és a Meteora című albumokat. Lágy verzék, és kemény refrének váltakoznak, de a kemény refrének is rendkívül dallamosak, és fülbemászóak. Ez is szintén jellemző LP vonás. Ez a szám is esélyes egy videóklipre. Ezt követi a Castle of Glass című dal. A nyitás egy pillanatra eszembe juttatta az előző album The Catalyst-ját, ez az érzés azonban hamar elmúlt. Az első félig-meddig ballada az albumon, amiben Mike Shinoda vállal főszerepet. Lágy, monoton éneklés a közepétől felerősödik, és megfeszül. Megérkeznek a gitárok is, és a végére már szinte el is feledjük, hogy balladának indult az anyag, egész lendületessé válik. A következő szám a Victimized, ami az átvezetőket és a bevezetőket leszámítva a Linkin Park történetének legrövidebb száma. Torz és groteszk az egész, mégis nagyon nagy szükség van rá, itt az album kellős közepén. Szétpüfölt dobok és gitártépés bevezetésként, Mike elénekel egy bátorító dalt, szinte népies stílusban, mintegy felkészítve minket Chester őrjönkésére, ami őt követi. Aztán visszatér Mike, darabos, torz alap, és reppelni kezd, aztán Bennington ismét kiüvőlti minden fájdalmát, minden hangszer  tombolni kezd, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is tűnik a dal. Első hallásra egy nagy összevisszaságnak tűnhet a Victimized, alaposabban odafigyelve azonan, van benne rendszer. Először arra is gondoltam, talán jobb lenne, ha egy kicsit hosszabb lenne, de talán pont a rövidsége miatt ilyen velős.A következő szám már nem csak félig-meddig, hanem igazán egy ballada. A Roads Untraveled, amelyben szintén Mike főszerepben, lenyugtatja a kedélyeket az előző reszelés után. A refrénnek szövege nincs ugyan, de a dallama nagyon fülbemászó, és nagy előnye a számnak, hogy annak ellenére, hogy nyugodt, csendes dal, nem annyira erőtlen, mint a korábbi albumokon hasonló szerepet betöltő dalok, mint például az In Between, vagy az Iredescent. A kilences Skin To Bone az egyik leglátványosabb, illetve hallható példája annak, hogy a régi, és az új Linkin Parkot hogy próbálták összegyúrni. Mike és Chester hangja szépen harmonizál egymással, modern hangzású alap, mégis tagadhatatlanul LP végjegyeket hordoz magában. A következő az Until It Breaks hangzásvilágával nyugodtan ráfért volna Shinoda Fort Minor-jának egy lemezére. A szám első része darabos, torz effektek törik meg Mike reppjét, ami leginkább a When They Come For Me-re emlékeztetett. Ebben a számban fordulnak a szerepek, ezúttal Chester része hat nyugtatólag és csendesíti el a darabot, de csak ideinglenesen, ugyanis Mike újabb verzével jelentkezik. Még utoljára megsoroz minket pár kemény sorral, aztán tulajdonképpen elkezdődik az album befejező része, lekerekítése. A számból visszalévő több, mint egy perc lágy távolról hallható éneklés, az aláfestő hangszerek teljesen összefolynak, és a kezdetekről megmaradt dob is szép lassan észrevétlenűl elhal. A Tinfoil az egyetlen átvezető ezen a lemezen, számnak nem nevezhető, nem annyira hangsúlyos és karakteres, mit annak idején a Session vagy  Cure For The Itch, de kellemes, és tényleg olyan hangulatot kelt, hogy valami a végéhez közeleg. A vég a Powerless című dal formájában érkezik, ami egy tökéletes befejezése ennek az albumnak. Erőtlen, de mégsem az. Érzelmes, mégsem nyálas, a dalszöveg is nagyon megtudja fogni az embert, ha olyan passzban találja. A refrén egyre hangosabbá, dühösebbé, és ezzel egy időben "tehetetlenné és erőtlenné" is világ. A végére kiteljesedik a szám, Chester kiabál, de már alig hallatszik. Az LP albumok zárása sosem sikerült rosszul, ez a szám viszont felveszi a versenyt a Pushing Me Away-jel és a Numb-bal is. 

Összességében egy kellemes meglepetés ez a lemez. Hangzásvilágában sokkal közelebb áll a klasszikus Linkin Park-hoz, mint a Minutes to Midnight nagyobb része és az A Thousand Suns. Vannak különlegesen eltalált "slágergyanús" számok is, és a "töltelék"-et is minőségi, egyedi hangzású számok alkotják, ahol minden hangnak meg van a helye. Nem tudni, innen merre lehet tovább menni, de azt hiszem nem járnak rossz úton. . .

 

Számlista:

1. Lost in the Echo
2. In My Remains
3. Burn it Down
4. Lies Greed Misery
5. I'll Be Gone
6. Castle of Glass
7. Victimized
8. Roads Untraveled
9. Skin to Bone
10. Until It Breaks
11. Tinfoil
12. Powerless

 

Osztályzat: 4/5 stars

Highlights: Lost in the Echo, I'll Be Gone, Castle of Glass, Powerless

 



süti beállítások módosítása