Green Day: ¡Uno!
A világhírt meghozó American Idiot, és az öt évre rá, 2009-ben megérkező 21st Century Breakdown után a méltán népszerű csapat valami egészen furcsa dolgot eszelt ki. Egy album trilógiát terveznek, ¡Uno! , ¡Dos! és ¡Tré! címekkel. Az első rész Szeptember 25-én érkezik. A lemezről eddig megismerhettük az "Oh Love", és a "Kill the DJ" című számokat. Elöljáróban pedig annyit lehet megállapítani, hogy sokkal inkább garázsjellegű, ösztönösebb anyag lesz, mint például a legutóbbi album, ami nagyon alaposan megkomponált, és kikevert számok tökéletes összhangja volt. Talán nem lesz oly népszerű, de aki tudja, hogy a 2004-es American Idiot előtt összesen hat studió lemezt hozott ki az amerikai banda, azt is tudja, hogy tényleg a garázsból indultak és a kezdetekkor tényleg ösztönös punk zenét játszottak. Megosztó lesz tehát az új album ebben biztos vagyok.
Three Days Grace: Transit of Venus
Az Adam Gontier vezette Three Days Grace negyedik albumának megjelenése is közeleg. Az áttörést igazából már az első (a banda nevét viselő) albumuk meghozta 2003-ban, Aki kicsit is vevő a rock zenére, az I Hate Everything About You cimű számukba majdnem biztos, hogy itt-ott beleszaladt már. A második lemez, a "One X" (2006) azt hiszem eddig a legjobban sikerült munkájuk, nem igen van gyenge pont a korongon, és a megkezdett műfajból alighanem 100%-ot kihoztak. Eddigi legutolsó kiadványuk pedig még három évvel később a 2009-es Life Starts Now. Valószínüleg érezték, hogy a One X-et lemásolni nem érdemes, lehet, hogy nem is lehet. Egy kicsit nyersebb irányba fordultak, becsempésztek pár új hangszert a hangzásvilágba, ami frissességet hozott az együttesbe, ugyanakkor némelyekben csalódást keltett, hogy nem annyira fülbemászóak a refrének, a gitárszólók sem annyira magával ragadóak és zúzósak, mint az előző lemezen. Ettől függetlenül, szerintem jól sikerült a legutolsó próbálkozásuk is, ezért kíváncsian várom, hogy milyen irányba haladnak tovább újabb három év elteltével. Az első kimásolt kislemez a "Chalk Outline" címet viseli. Sok minden természetesen egy számból nem szűrhető le, nem is próbálkozom vele, egy átlagos jó Three Days Grace szám, sajátos hangzással, egyelőre semmi gyökeres változás nem fedezhető fel. Alighanem ez nem is baj ... Október 2-án tehát Transit of Venus!
Papa Roach: The Connection
Ugyan ezen a napon a Papa Roach is újra színre lép. A második studió albumuk, az Infest, konkrétabban a Last Resort című dal robbantotta őket be a köztudatba, még 2000-ben. A két évre rá érkező Lovehatetragedy még hasonlóan jó eladásokat produkált, és néhány slágeres szám is összejött. Elég ha a She Loves Me Not-ra vagy a Time And Time Again-re gondolunk. Újabb két év után 2004-ben a Getting Away With Murderrel egy kis megtorpanás tapasztalható. Jó lemez lett, de talán egy kicsit kevés benne az ötlet. Annál is inkább valószínű ez, mert ez a lemez volt az utolsó, amikor még az európai slágerlistákon is jó helyezéseket értek el, az ez után következő anyagok már jóval kevésbé voltak keresettek, kissé háttérbe szorultak, elfelejtődtek. Kár, pedig a The Paramour Session kimondottan jól sikerült, jóval letisztultabb hangzásvilág, és a régebbi albumokra emlékeztető, ütős refrének. A következő 2009-es Metamorphosis szerintem sokkal rosszabb kritikákat kapott, mint amilyen valójában volt, időnként egy picit talán kiszámítható, de nem nevezhető nagy visszalépésnek. 2010-ben, egy évvel később pedig egy igen különleges albummal jelentkeztek, öt darab vadonatúj szám, és egy csomó élő felvétel felvonultatásával érkezett a Time for Annihilation. A új számok kimondottan jól sikerültek, ha ezt az öt darabot és mondjuk a Metamorphosis 5-6 legjobb dalát tették volna egy albumra, szerintem az egyik legjobb Papa Roach album sülhetett volna ki. Ha ez el is maradt, most mindenesetre érkezik a The Connection, annak vezető anyaga pedig a Still Swingin', ami már hallgatható, és nem tűnik önismétlésnek, sem elcsépeltek. Sőt, kimondottan bizalomgerjesztő...
HIM: Tears on Tape
2010 elején kiadott Screamworks: Love in theory and practice című nagylemez után ismét studióba vonul finnország egyik legsikeresebb csapata a HIM. A lemez már régóta készülőben van, a dobosuk egészségügyi problémái miatt viszont csak most kerülhet sor a felvételek megkezdésére. Még mielőtt érkezik az új album, egy válogatást, amolyan best of lemezt is kiadnak "XX - Two Decades of Love Metal" címmel, jelezvén, hogy már 20 év eltelt amióta együtt dolgoznak. 1997-ben jelent meg első nagylemezük Greatest Lovesongs vol. 666 címmel, ami nagyon egyedi hangot ütött meg, a szerelem és a halál témáját körüljárva egy egészen sajátos stílusban, mondhatnám helyenként költőien. Valamivel letisztultabban, de hasonló ösztönösséggel és erővel érkezett két évre rá a Razorblade Romance, ami sokak szerint azóta is a legjobb lemezük, és ebben a stílusban verhetetlen. Ezen a korongon található a Join Me in Death című dal, ami úgymond a legnagyobb ütésük, világszerte vezette a slágerlistákat. Még az USÁ-ban is volt rá kereslet (igaz ott HER néven futott a lemez jogi okok miatt). Ekkora már mindenki megismerte őket, a tinédzser lányok nagyrésze Villa Valo-ba volt szerelmes, és minden nevesebb fesztiválon megfordultak. Újabb két év elteltével 2001-ben jött a harmadik album, a Deep Shadows and Brilliant Hightlights. Rengeteg kritika érte őket, sokkal lágyabb, akusztikusabb hangszerelésű lett, és kevesebb "slágergyanús" dalt tartalmazott. Ez tény, viszont egy nagyon különös egyedi hangulata van az egész lemeznek. 2003-ban pedig jött az önmeghatározó korong, a Love Metal. Ezzel a címmel feleltek Valo-ék arra a kérdésre, amivel már évek óta bombázták őket, hogy tulajdonképpen milyen stílusban is alkotnak. Újra sokkal keményebb, kevésbé lebegős a hangvétel, gyorsabb, pörgősebb, "metálosabb" számokkal. A következő Dark Light című korong már teljes egészében meghódította Amerikát is. Az egyetlen finn lemez, ami arany státuszt ért el az államokban. A Love Metal-nál valamivel lágyabb, dallamosabb darabok kapnak helyet a lemezen, sokkal több szintetizátort használva (amiért ismét sok kritika érte őket). Ettől függetlenűl, vagy inkább éppen ennek köszönhetően a két kislemez, a Wings of a Butterfly és a Killing Loneliness bejárta a világ tévé és rádió adóit. A változatosság kedvéért megint két évet kellett várni a hatodik nagylemezre. A Venus Doom megpróbálja kielégíteni az előző években fanyalgó rajongókat is, sokkal zúzósabb, gitárcentrikusabb lemez, kevésbé letisztult verzék és refrének, extra rövid és hosszú számokkal. A 2010. februárjában megjelenő Screamworks-ről pedig már esett szó, megint egy kicsit közelebb húzódnak Amerikához, több szintetizátor, tisztább hangzás, "slágeresebb" számok. Ahogy várható volt, a kritikusok egy része ezt a lemezt is nagyon lehúzta, kiégettnek és unalmasnak is nevezték, véleményem szerint viszont az egyik legtökéletesebb munkájuk idáig. Minden egyes hang a helyén van a lemezen, még akkor is, ha olyan kiemelkedő hatalmas slágert valóban nem is tartalmaz. Ilyen előzményekkel tehát előreláthatólag 2013 elején érkezik a Tears on Tape. Ha a sormintát nézzük, most ismét egy sötétebb, durvább lemez érkezik, és a csapat tagjai nyilatkozatai is ezt látszanak alátámasztani. A gyökerekhez próbálnak majd visszanyúlni. Az ilyen kijelentésekkel csak az a gond, hogy nyilván nem lemásolni a 15 évvel ezelőtti debütáló korongot, a fanyalgó rajongók pedig esetleg becsapva érzik majd magukat. Mindenesetre kíváncsian várom ezt a lemezt is, a szerelmet, annak minden szépségét és főleg árnyoldalát ismét új szemszögből láthatjuk majd, Valo ugyanis felhagyott évtizedek óta tartó italozásával, és még a dohányzást is abbahagyta, ami pár éve még elképzelhetetlen volt, sokat változott tehát. Nemsokára tehát újabb lemez kerül a love-metál polcra...
