2010. februárja után a Ville Valo vezette alakulat új lemezzel jelentkezik. A HIM eddigi munkásságáról már esett szó egy korábbi cikkben, így ezt most nem taglalnám, akit érdekel, itt elolvashatja. Az új korong címe Tears on Tape lett, ami nem irodalmi fordításban annyit tesz, könnyek magnószalagon. A frontember egy interjúban azzal magyarázta a címválasztást, hogy azok előtt a művészek előtt szeretne tisztelegni ezzel, akik megszerettették vele/velük a zenét, és akik inspirálták őt/őket arra, hogy ők is "könnyeket vegyenek fel szalagra", magyarán, hogy ilyen formán jegyezzék le érzelmeiket.

Ha minden a tervek szerint halad, már egy éve megjelent volna az új lemez, azonban a Screamworks óta történt egy, s más. A dobos, művésznevén Gas Lipstick az egyik próbán letette a dobverőket, és bejelentette, hogy nem tudja folytatni a próbát, mert fájdalmai vannak. Orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy elég komoly problémák jelentkeztek az idegpályáiban, és nagyon sokáig bizonytalan volt, zenélhet-e még valaha. Valo szintén egy interjúban mesélte, hogy nagyon addódgtak barátjukért, hiszen ha Gas nem dobolhat, a HIM végét is jelentette volna, hiszen ők egy csapat, szinte egy család, és ha valaki kiesik, már nem lesz ugyan az. Mindenesetre Lipstick hálIstennek felépült, így folytatódhatott a munka, és most áprilisban már kézzel fogható formában a Tears on Tape. Inkább az előzményekhez, mint az album elemzéséhez kapcsolódik, hogy a HIM egyszerre három különböző kiadóval is szerződést kötött az album megjelentetésére, Európában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban külön, külön cégre bízták a dolgot. Ennek következményeképp valószínűleg több klip és kislemez is napvilágot lát majd az album promotálásakor.

Előljáróban a tagok annyit szivárogtattak ki a lemezről, hogy valamiféle retróérzése támadhat majd a hallgatóknak, vissza-vissza nyúlnak gyökereikhez. Ez némiképp teljesült is, az azonban aki azt képzelte, hogy 2013-ban a Greatest Lovesongs vol.666 második része jön ki, megint csalódott lesz. Az eddig megismerhetett (már említett három) kislemezek, és az élőben játszott számok alapján a rajongók azt taglalták, hogy melyik korábbi albumokra emlékeztet leginkább az új lemez. A létező összes kombinációt olvastam szinte, én mégis azt gondolom, hogy a Tears on Tape attól lett különleges, hogy teljesen egyedi hangzása van bár, de a HIM eddigi egész pályafutása felfedezhető benne. Minden korszakból kerültek rá nyomok. Az alapvetően torz, zörgős gitárokra alapuló számok egyértelműen a tényleges gyökerekre hajaznak. Az első két lemezt leszámítva nem találkozhattunk ilyen nyers albummal. Apró kis akusztikus részek, víz alól hallatszó elmosódott dallamokon a Deep Shadows and Brilliant Hightlight-son találkozhattunk, a sok-sok finom szintetizátor játék és effekt a Love Metal-Dark Light korszakot juttatja eszembe. Valo alapvetően mély hangja, és a magas fejhangja közötti összhang teremtés, a legutóbbi Screamworks-ön volt a leghangsúlyosabb, és ezt tovább is fejlesztették, megspékelve extra mély tónusokkal is, amik a 2007-es Venus Doom-on voltak kiemelve leginkább. Az összes lemezt felsoroltam, és bár szigorúan magánvélemény, azt hiszem tényleg ez a lemez, az egész eddigi munkásságuk valamiféle ötvözete. Zárójelben mindenképp megemlítem, hogy a lemeznek elérhető egy olyan speciális kiadása is, amin kapunk plusz hét régebbi számot, új hangszereléssel. Ezek természetesen a legnagyobb klasszikusaik, mint a Join Me In Death, a The Funeral Of Hearts vagy a Wings Of A Butterfly.

Na, de nézzük egy kicsit közelebbről a számokat. A szövegvilágába nem mennék bele részletesebben, azok szokás szerint költőiek, nem szájbarágósak, tele szimbólummal. Valo maga mondta, hogy nem szeretné elemezni a számait, elmondani hogy miről szóltak, mert jobb, ha mindenki a saját asszociációit látja bele. A szerelemmel így, vagy úgy, mindenki találkozik, és lesz támaszkodási pontja a szövegek értelmezéséhez. Ezt én magam is így gondolom. Az első szám, az Unleash the Red tulajdonképpen nem is szám, egy intro. "Eleresztjük a vöröset"...Stílusosan úgy kezdődik, hogy valaki betesz egy kazettát a magnóba, és elindítja. Egy szintetizátor kezd el játszani egy pár hangból álló dallamot, különféle effektek járják körül, majd egészen mélyről megérkeznek a dobok és némi basszus is. A durván egy perces ráhangolódás után startol igazából az album, "minden ajak elkékül", az All Lips Go Blue című számmal, (a 3 tervezett kislemez egyike), ami egy egyszerű, ám annál durvább, tombolós gitártémával kezdődik. Majd kellemes, gyors tempójú, fülbemászó verzék, és refrének váltakoznak. A szám két harmadánál mindjárt elkényeztetnek bennünket egy pazar gitárszólóval is, mielőtt Valo utoljára elénekelné a refrént. A slágeres, és a darabos HIM számok között van valahol félúton, de még így is kimondottan rádióbarát. A hármas szám, a Love Without Tears, a korai számokra emlékeztet, természetesen az új hangszereléssel. Megtudjuk, hogy a szerelem könnyek nélkül csak egy történet, amivel áltattak bennünket, és csak az álmaikban létezik. Röviden ahol van szerelem, ott könnyek is. A felütéskor hallható dúdolás okvetlen eszünkbe juttat(hat)ja az 1997-es "The Heartless" című számot, a refrénben pedig Valo "ooo-ooo-oo"-zása alatt bevillatt a '99-es Gone With The Sin refrénje. Persze ezek csak első pillantásra állták meg a helyüket, abszolút van saját karaktere a számnak, de ezzel mindenképp alátámasztható az, hogy ebben a számban kapunk sokat a "régi HIM-ből". A négyes szám, az I Will Be The End Of You címet viseli. Ez volt a legelső szám, amit hallhatott a közönség, a 2012-es év legvégén lejátszott pár koncert alatt. A szerelem ránk kiált, hogy ő lesz a végzetünk. Gitár és szinti közösen vezeti fel a számot, majd a gitár végleg átveszi a hatalmat. Valo nagyon szépen játszik a természetes énekhangja, és a már említett fejhang között, ez ad igazi karaktert a refrénnek. Lendületes szám, a gitárok pedig megint kicsit torzabbak. A keménykedést felfüggesztjük egy időre, jön a cím adó dal, a Tears on Tape. Elhelyezkedését, hangvételét is tekintve a Dark Light utódjának tekinthető. Lassabb, melankolikusabb szám, szintetizátorral, puhább, akusztikus gitárral, és egyik hangszer sem erőszakos különösebben. Klip is készült már hozzá, és nagyon indokolt a helye az albumon, kissé lenyugtatja kedélyeket. A dal témáját a szintetizátor adja, és megjelenik egy szintén klasszikus HIM elem, amikor egy pár ütemnyi külön gitár-elem húz rá minket a refrénre.  A hatos szám, az Into The Night, ezzel pedig el is érkeztünk a harmadik, kiemelt, klipre és kislemezre szánt dalhoz. Torz gitár, feszes dob, egész punk-osan kezdődik, de hamar megérkezik a többi hangszer támasztéknak, ami minden kétséget kizár, hogy melyik zenekart is hallgatjuk. A verzéket Ville a lehető legbarátságosabb, legmelegebb hangján énekli, a refrén is lágy, "ooh-oo"-zós. Ezt az idilli hangulatot csak az időnként bedobott, szintén a régebbi HIM-et idéző, húrtépkedés, és az alapot adó torzított gitár felerősődése töri meg. A szintetizátor is Valonak segít, így végérvényben egy szintén slágeres, rádióbarát darabot kapunk. Az ezt követő Hearts At War elsőre nagyon megfogott. Bár, ahogy a jó lemezeknél lenni szokott, valószinű az összes szám sorra kerül majd idővel, mint kedvenc, de a "szívek háborúban" című számot egy nagyon tetszetős gitártéma vezeti fel. Egyszerű, de nagyon jól szól. Valo megint lágyan énekel, de a gitárok egyre feszesebb énekre buzdítják őt is. A refrén dallamvezetéséből, a szintetizátor duruzsolásából megint leginkább a Dark Light korszak köszön vissza. A szám magjából viszont nem: miután elhallgatnak a hangszerek, némi csengés kíséretében Valo hangja is elhal, visszatér az alap gitártéma, ami egy gitárszólóval is kiegészül. Azt hiszem,  Tears on Tapet az egyik legjobban meghatározó fél perc. A következő szám, szintén nem nevezhető önmagában számnak, átvezető. Trapped In Autumn, csapdába ejt minket az ősz... Elektronikus, különféle effektek hallgatóan, de csak éppen, hogy valami konkrét kivehető. Tényleg olyan, mintha víz alatt feküdnénk. A HIM eddig egyik korábbi albumán sem alkalmazott efféle interludeokat, nyilván sokan fognak fanyalogni miattuk, hogy felesleges, de szerintem jó hatásuk van. Megtörik kicsit a lendületet, a monotonitást, hogy újult erővel és érdeklődéssel mehessünk a következő számnak. Ami jelen esetben a No Love címet viseli. Amikor Valo beleüvölti a mikrofonba, hogy "forever and ever", mindenféle aláfestés nélkül, már sejthetjük, hogy ismét egy pörgös egységhez érkeztünk. Gitártépés, egy nagyon karakteres alap, megint a régebbi időket hozza. Majd teljesen váratlanul dinamikai váltást kapunk, minden ellágyul és lelassul. Persze azért, új töltettel visszatérhessen a gitártéma, és megint kapunk egy kis gitárszólót Lindétől, mielőtt utoljára jönne a refrén. Hogy-hogynem máris a tízes számnál tartunk. Drawn & Quartered a címe. Négybetépve gyakorlatilag. Az album egyetlen igazi balladája, a Tears on Tape című számra azért ezt nem mondanám. A leghosszabb is a maga öt percével. Erre a darabra is nagy szükség van, a sok zúzás közepette nem árt néha egy picit megpihenni, elgondolkozni. Nyugodt verzék, szintén melankolikus refrén, és nagyon jól eltalált, kissé visszhangzó bridgek jellemzik. Jól eltalált darab szintén. Ezzel pedig lassan a célegyenesbe fordulunk. A 11. egység a Lucifer's Chorale címet viseli, és földöntúli, sötét, torz hangjai arra szolgálnak, hogy rávezessen minket a következő W.L.S.T.D. című dalra. Hosszabban When Love Starts To Die, amiről nekem (gondolom nem vagyok egyedül) kapásból eszembe jutott a When Love and Death Embrace, szintén 1997-ből. Nem is kell csalatkoznunk, az egyik legmélyebb, szomorkásabb hangulatú dal, Valo pedig megcsillogtatja hangjának legmélyebb tartományait, ahová Burton szintetizátoros is lekíséri hangszerével a refrénben. Elég kemény, durva hangszerelés jellemzi, mégis folyékony, lágy az egész valamitől. A korábban hallottaktól eltérően lassú tempó is érzékelteti, hogy közeleg a vég. A szám végén elmosódó Valo-védjeggyé váló halálsikoly szerű üvöltés végleg lezárja a számot. És többé kevésbé az albumot is; (az első két hangot meghallva először azt hittem, hogy a The Funeral Of Hearts csandül fel) a záró Kiss The Void szintén nem tartalmaz szöveget, és komolyabb dallamot sem, bár Valo hangja feltűnik, elhalóan. Egyre jobban összefolynak a hatások, ami végül egy torz egyveleggé válik, és végül (ha már a kezdés is ilyen volt) igazából váratlanul valaki lekapcsolja a lejátszót, és csend lesz.

Összességében pedig elmondható, hogy egy nagyon színvonalas, klasszikus HIM lemez került a polcra. Elég sok mindent visszahoztak, az előző albumról hiányolt nyers hangzásból, és a még korábbi védjeggyé vált megoldásokból is. Fanyalgók persze lesznek, lehet is fanyalogni, hogy ez már nem az, ami az ezredfordulón volt. Természetesen ez igaz. Tényleg nem az. De ettől függetlenül még lehet nagyon jó. Javaslom az ilyen "rajongóknak", hogy nézzenek bele a tükörbe, vagy gondoljanak az életükre, vajon ugyan úgy néznek ki, ugyan úgy viselkednek, gondolkoznak, éreznek, mint 5-8-12 éve? Valószínűleg nem. A rajongókat pedig azért tettem idézőjelbe, mert én nem szeretem rajongónak nevezni azokat, akiknek tetszett egy szám, egyszer, anno, valamikor, jó esetben egy egész lemez is, és az utána következő kiadványokban folyton azt az elemet keresik, és kritizálnak. Persze ez már nem tartozik szorosan a témához.

Számlista:

1. Unleash The Red
2. All Lips Go Blue
3. Love Without Tears
4. I Will Be The End Of You
5. Tears On Tape
6. Into The Night
7. Hearts At War
8. Trapped In Autumn
9. No Love
10. Drawn $ Quartered
11. Lucifer's Chorale
12. W.L.S.T.D.
13. Kiss The Void

Osztályzat: